A magyarországi művészet összképe a mohácsi vész után

Az 1526-­ban bekövetkezett mohácsi katasztrófa nem csak az ország sorsát pecsételte meg, hanem ezzel együtt a művészeti fejlődést is élesen megakasztotta. Ettől az évtől kezdve két király támasztott igényt a magyar trónra, Habsburg I. Ferdinánd és Szapolyai János. Az ekkor kibontakozó politikai harc, majd Buda 1541-es elfoglalása után az ország királyi udvar nélkül maradt. A három részre szakadt Magyarországot nem csak a politikai érdekek osztották meg, hanem vallási téren is szakadás tapasztalható. Erdélyben, a Felvidéken és a hódoltság területén rohamosan terjedt a reformáció. Ebben a környezetben, amikor az udvari központ mellett a legjelentősebb egyházi központok is megszűntek (Esztergomot, Pécset és Székesfehérvárt elfoglalták a törökök), kevés helyen találkozunk jelentősebb építészeti tevékenységgel, és azok jelentős része is az erődépítésre szorítkozik. A Királyi Magyarország, tehát a Felvidék és a Nyugat-Dunántúl városaiban polgári építkezésekkel találkozhatunk, Erdélyben pedig elsősorban a Gyulafehérvárott berendezkedett fejedelmi udvar lehetett jelentős, bár ez utóbbiról inkább csak forrásokból értesülünk. A Mohács és Buda elfoglalása közötti időszakban kevés magyar főúr építkezett, de ezek közül kiemelkedik a Nádasdy- és a Perényi-család. A korszak, amelyet gyakran későreneszánsznak szokás nevezni a magyar művészettörténet-írásban, formakincsét tekintve valóban az itáliai, és nem kis mértékben dél-német hatások alatt fejlődik, de színvonala gyakran provinciális. A reneszánsz és a barokk művészet határát azonban nehéz meghatározni Magyarországon. A 17. században sokáig továbbélnek, elsősorban az építészeti faragványokon, a reneszánsz formakincs jegyei, de vele együtt a korai barokk elemei is sok helyütt megjelennek.