Stanza della Segnatura

Raffaello 1508-ban érkezett Rómába, ahol elsősorban közeli rokona, a pápai főépítész Bramante segítségével jutott jelentős megbízáshoz II. Gyula pápa udvarában. A vatikáni palotaegyüttes V. Miklós-kori palotájának második emeletén, a főpapi hivataloknak és magánlakosztálynak helyet adó négy terem, a három stanza és a Sala di Costantino kifestésével bízták meg. A firenzei évek után tehát ismét egymás mellett dolgozott Raffaello és Michelangelo, hiszen az utóbbi ekkor kezdte el a Sixtus­-kápolna boltozatának festését. Az egy tengelyre felfűzött, ablakaival a Belvedere palota udvarára néző termek sorrendje a következő: Stanza dell'Incendio, Stanza della Segnatura, Stanza di Eliodoro és Sala di Costantino. A három stanza nem túl nagy, nyolcszor tíz méteres alapterületű, élkeresztboltozattal fedett terem, a Sala di Costantino ezeknél majdnem kétszer nagyobb.

A stanzák közül elsőként az ú.n. Stanza della Segnatura, a második terem festésére került sor, 1508 és 1511 között. A terem, amelynek boltozatát közvetlenül Raffaello előtt egy sienai festő, Il Sodoma már elkezdte, az érett reneszánsz művészet és a humanizmus világképének foglalata. A négy oldalsó fal közül a két, egymással szemben álló, hosszabbik felületen az Athéni iskola az antik filozófiának állít emléket, míg a Disputának nevezett kompozíció a katolikus vallás diadalát, az Eucharisztiát ábrázolja. A két kisebb falon a Parnasszus, illetve az Igazságosság allegóriája, és annak két megvalósulási formája látható. (Iustinianus kiadja a pandektákat, Nagy Szent Gergely kiadja a Dekretáliákat.) A terem boltozati freskói e négy fal gondolati egységét fejtik ki. A nagy freskók fölött ugyanis, egy­-egy kerek foglalatban, nőalakok jelennek meg, akik e négy tudományt és egyben erényt, a vallást, a filozófiát, a költészetet és az igazságosságot szimbolizálják. E négy allegorikus nőalak között pedig olyan narratív jelenetek szerepelnek, amelyek jelentése párosával összekapcsolja ezen erényeket, vagy tudományokat (Pl. Apollo és Marsyas). Az Athéni iskola és a Disputa tehát nem csak kompozícionális szempontból tekinthető egymás párjának. A firenzei humanizmus egyik legfontosabb elméleti törekvése volt ugyanis, és elsősorban Marsilio Ficino, illetve részben Pico della Mirandola életműve a bizonyíték erre, hogy az antik filozófiát, elsősorban a platonizmust, és a keresztény teológiát nem egymást kizáró, hanem egymással összeegyeztethető tanításoknak vélték. Ennek révén vált lehetségessé az antikvitás kultusza a reneszánszban, és ez tette lehetővé azt is, hogy a költészet allegóriájának csúcsán a múzsákkal körülvett Apollo jelenjék meg a Stanzában. A freskók közül az Athéni iskola az, amelyen Raffaello érett stílusát a legjobban lehet tanulmányozni. A kompozíció szigorúan két részre van osztva: a kép felső felét a perspektivikusan ábrázolt, az antik maxentiusi bazilikát, és egyszersmind BramanteSzent Péter templomának tervét idéző, monumentális, dongaboltozattal fedett csarnok jelenik meg. E színpadtér előterében foglalnak helyet az antik filozófia legfontosabb szereplői. A kompozíció ugyanakkor szakít azzal a kissé merev, peruginói módszerrel, amelyben a figurák szorosan álló alakjai egységes csoportokat alkotnak. Raffaello szimmetrikus kompozíciójában, amelynek csoportfűzése egy félkört alkot, minden alak mozdulata önmagában dinamikus, zárt formát képez, az összkép mégis kiegyensúlyozott. A középpontban megjelenő két figura, Arisztotelész föld felé, és Platón ég felé mutató gesztusának kettős csoportja jól szemlélteti ezt a módszert. Az ellentétes mozdulatok pontosan kiegyensúlyozzák egymást. Ez a művészi eszköz pontosan kifejezi a gondolati háttér tartalmát: a platóni és arisztotelészi filozófia ellentéteiben rejlő harmónia keresését. Az utókor az Athéni iskola alakjaiban előszeretettel vélt rejtett portrékat felfedezni. Raffaello valóban megjelenik, a jobb oldalon, a képből kitekintő ifjú filozófus alakjában. Platónt és Arisztotelészt pedig Leonardóval és Michelangelóval szokták azonosítani. A robusztus, föld felé mutató, erőteljes figuraként megjelenő Arisztotelész Michelangelóval való azonosítását az teszi nehézzé, hogy az utóbbi ismerten neoplatonista nézeteket vallott. A Leonardónak vélt, idősebb, hosszú, ősz hajú, jellegzetes mozdulatával az ég felé mutató Platónnal a helyzet hasonló: Leonardo, empirikus természet-stúdiumai és rendszerező gondolkodása révén elsősorban arisztoteliánusnak volt tekinthető. Michelangelo rejtett portréja egyébként is, sokkal inkább a valóban michelangelói hatásról árulkodó, az előtérben gondolataiba merülve egy kőtömbre könyökölve ülő, a kompozícióba utólag beillesztett Hérakleitosz alakjában ismerhető fel. De a mű lényege nem is a rejtett portrékban keresendő. Leonardo Utolsó vacsorájához hasonlóan a mű tézis és antitézis összhangjára épül, a rend és a mozgalmasság, a szimmetria és a dinamizmus festői kiegyensúlyozásán alapul, melyben az érett reneszánsz művészet ideáljai, az antikvitás felélesztése, a lineáris perspektívakövetkezetes alkalmazása és a színek harmóniája, valamint a formák plaszticitása egyaránt érvényesül.

Raffaello: Athéni iskola