Freskó: (olasz, al fresco) falképfestési technika. Lényege, hogy a tempera festéket a benedvesített vakolatra hordták fel. Az így megkötött festék mélyen beivódott a felső rétegbe (intonaco). Mivel a vakolat gyorsan száradt, ezért egyszerre csak egy kisebb, egy–két nap alatt megfesthető felületet nedvesítettek be, ez a giornata (dzsornáta). A freskók finomabb részleteit gyakran al secco technikával, a megszáradt vakolaton egészítették ki. Már a reneszánsz korban ismert volt a freskók falról való leválasztásának technikája. A leválasztott falkép alól ilyenkor napvilágra kerül az alsó rétegbe karcolt, kartonok alapján szénnel készült előrajz, a kontúrokat feltüntető szinópia.

Levegőperspektíva vagy levegőtávlat: A reneszánsz festészetben a természeti stúdiumok nyomán, elsősorban Leonardo által kidolgozott festészeti eljárás, amelynek segítségével az egyre távolabb lévő formákat, a levegő egyre nagyobb tömegének optikai hatása miatt, halványabban, a zöld színeket tájképnél egyre kékesebb árnyalatokkal ábrázolták, az elmosódó kontúrokat homályosabban festették meg. (ld. pl. Leonardo, Sziklás Madonna, Párizs, Louvre)

Manierizmus: (olasz: maniera: modor, stílus) a 16. században az érett reneszánszból kifejlődő, annak harmónikus arányrendszerét felbontó stílusirányzat. Eredetét Raffaello (Borgo égése) és Michelangelo egyes műveire vezetik vissza. A manierizmus elterjedéséhez az 1520–as évektől nagyban hozzájárult a Sacco di Roma traumája is. Korai képviselői Firenzében Jacopo Pontormo, Rosso Fiorentino voltak, Rómában Michelangelo, más városokban Pontormo, Correggio (Párma), Domenico Beccafumi (Siena), Giulio Romano (Róma és Mantova), Tintoretto és Jacopo Bassano (Velence). A manierizmus festészetének utolsó nagy alakja El Greco volt. A manierzmus korszaka kedvezett a különös, excentrikus egyéniségeknek. A manierista művészetben kedvelt volt a hagyományos arányok eltorzítása, a mozgalmas, kicsavarodó testek alkotta figurakompozíció, a lineáris perspektíva eltorzítása, a festészetben pedig a felületek teljes kitöltése (horror vacui). A manierista művészet központjai a 16. század közepétől, Itálián kívül, elsősorban fejedelmi udvarok (Fontainebleu, Prága) voltak. A flamand manierista festészetben jelentek meg a szakrális témáktól független, önálló műfajok, az életkép (zsáner), a tájkép és a csendélet.

Oszlop: henger formájú, kör alaprajzú, általában felfelé keskenyedő (entázis), kőből faragott (esetleg tégla, a modern építészetben beton)építészeti tagozat. Alátámasztásra szolgál, de szerepe lehet pusztán dekoratív is. Részei az oszlopláb, az oszloptörzs és a fejezet (oszlopfő). A római építészetben magas, négyzetes emelvényre, oszlopszékre is állították. Az antik építészetben kialakult a szigorú arányrendszert követő oszloprendek típusa. A sudarasodás nélküli, hengeres alátámasztó elem a körpillér vagy kerek pillér. A krétai építészetben (Knósszosz) előfordul a felfelé szélesedő oszlop. A későantik, a későgótikus és a barokk építészetben előfordul a csavart oszlop is.

Perspektíva: (latin: perspicere: tisztán látni, átlátni) háromdimenziós tárgy ábrázolásának módszere sík felületen, a térábrázolás tudománya. A perspektíva ókori görög és római változata a lineáris, vagy ortogonális perspektíva volt, ahol az enyészvonalak egy függőleges mentén, több enyészpontban találkoznak. A centrális (lineáris) perspektíva a XV. század eleji Firenzében alakult ki, megalkotója Brunelleschi volt. A barokk, illúzionisztikus perspektívát Andrea Pozzo fejlesztette ki.

Rövidülés: a perspektivikus ábrázolásnál alkalmazott módszer, melynél a képsíkkal nem párhuzamos felületek a perspektíva szabályainak megfelelően, a sík vetületen a távolság arányában fokozatosan kisebbednek.

Stanza: (olasz, sztanca: terem) a paloták nagyméretű, reprezentatív termeit hívják sztanzának. A vatikáni palotában a pápai lakosztály adminisztratív termeit Raffaello freskói díszítik, amelyeket II. Gyula és X. Leó megbízásából, 1509 és 1512 között készített.

Tondó: (olasz, jelentése: kör) A desco da parto képtípusból, elsősorban Firenzében, a quattrocentóban kialakult és a 16. Század elejéig használt köralakú képforma. Általában házi használatra készült, és szenteket vagy bibliai jeleneteket tartalmaz. Legismertebb példája Michelangelo Szent családot ábrázoló tondója, amelyet a Doni családnak készített 1505 körül (Firenze, Uffizi).