II. Gyula pápa (Giuliano della Rovere) (1503–1513): Nagybátyja, IV. Sixtus nyomdokain haladva, a hatalmi reprezentáció szolgálatába állította a művészetet. Ő bízta meg Bramantét az új Szent Péter székesegyház felépítésével, Michelangelót a nagybátyja által építtetett kápolna boltozatának a kifestésével, és Raffaellót a vatikáni palota hivatali termeinek, a Stanzáknak a kifestésével. Művészetpártolása révén a 16. század elején Róma lett a reneszánsz művészet központja.

Penni, Gianfrancesco (Il Fattore) (1496-1528): firenzei festő és rajzoló. Rövid életműve szűkölködik önálló művekben. 1510-től tíz éven keresztül Raffaello római műhelyének egyik vezetője (Vasari szerint titkára, innen a "Fattore" melléknév), majd az urbinói mester halála után Giulio Romano mellett dolgozik. A Raffaello-műhelyben elsősorban a Bibbiena kardinális megrendelésére készült fürdő (stufetta) és a loggietta, majd X. Leó számára a Sixtus-kápolnába szánt falikárpitok kartonjai (London, Victoria and Albert Museum) és a loggia díszítésében (1518-9) vett részt, többek között Perino del Vaga-val együtt. A loggia falképei közül hármat lehet teljes egészében Penninek tulajdonítani (A szárazföld és a víz szétválasztása a Genezis történetből, Ábrahám és az angyalok, József megfejti a fáraó álmát). Penni igazi jelentősége a Raffaello-műhelyben a mester által kidolgozott ideák pontos kivitelezése, rajzban való formába öntése volt, amelyeket azután a műhely többi tagja kapott meg a freskók elkészítéséhez. Raffaello életének utolsó éveiben a műhely – többek között Giulio Romano –, közreműködésével festett jelentősebb oltárképek kivitelezésében is részt vett (Trónoló Madonna a gyermekkel, Tóbiás, Raffael arkangyal és Szt. Jeromos (Halas Madonna), 1514k., Madrid, Prado, Keresztvivő Krisztus ("Lo Spasimo di Sicilia"), 1517 k., Madrid, Prado, Krisztus színeváltozása, Vatikán, Pinacoteca Vaticana, 1518-20, a Szent Péter bazilika számára. Penninek itt elsősorban Krisztus alakja tulajdonítható). Raffaello halála után (1520) Giulio Romano mellett dolgozik, először a vatikáni palota stanzáinak utolsó termében (Sala di Costantino, 1520-4), majd Giulio Romano-t követve a mantovai Palazzo del Té kifestésén dolgozik, ahol egy dokumentum 1528-ban említi. Élete utolsó éveit Nápolyban töltötte.

Perugino (Vannucci, Pietro di Cristoforo) (1450 k. - 1523): Perugiai festő, Raffaello mestere. Mintegy fél évszázadot felölelő életműve nagy részét oltárképek és a magánáhitat céljait szolgáló Madonna-képek teszik ki. Az 1480-as évek elejére kialakult stílusa, amelyet korai firenzei tartózkodása idején elsősorban Verrocchio figurális kompozíciói és drapériarajzai valamint Piero della Francesca színhasználata, kompozíciós megoldásai befolyásoltak, az évtizedek alatt keveset változott. Jellegzetes arctípusai és figuráinak beállításai kisebb eltérésekkel ismétlődnek művein. Korai tájhátterei még inkább a németalföldi elemeket felhasználó Ghirlandaioéra emlékeztetnek (Galatzin triptichon, Washington, National Gallery), később azonban sikerrel alkalmazza a levegőperspektíva módszerét és az olajtechnika előnyeit is (Szt Sebestyén, Stockholm, Nemzeti Múzeum; Madonna gyermekével, Washington, National Gallery). Oltárképeit és freskóit a jól áttekinthető, kiegyensúlyozott, szimmetrikus csoportkompozíciók jellemzik, ahol az előtérben, mintegy színpadon megjelenő alakok mögött tájháttér, vagy a korabeli építészet klasszicizáló stílusát követő, festett architektúra jelenik meg. A firenzei S. Maria Maddalena dei Pazzi számára festett Szt. Bernát látomását ábrázoló oltárképén (München, Alte Pinakothek, 1490/1) az előtér élénk színű drapériába öltöztetett alakjai (Szt. Bernát és a Madonna, szentek), a perspektivikusan rövidülő, szürkésbarna árkádsor és a háttérben kibontakozó veduta, három, jól elkülöníthető térréteget jelöl ki. Az a tény, hogy az umbriai iskolára jellemző, hangsúlyos architektúra-ábrázolást és a firenzei figurális stílust ötvözte és nagyvonalú, egységes kompozíciókba foglalta, Raffaellón keresztül az érett reneszánsz festészet kialakulásában nagy szerepet játszott. Legkorábbi művein, Perugiában Pinturicchióval dolgozott együtt (Szent Bernát csodatételei, 1473, Perugia, Galleria Nazionale dell'Umbria), majd 1482-ben más umbriai és firenzei festőkkel együtt (Pinturicchio, Luca Signorelli, Botticelli, Ghirlandaio, Cosimo Rosselli, Piero di Cosimo) részt vett Rómában a Sixtus-kápolna alsó regiszterének kifestésében. A három, általa készített freskó és az elpusztult oltárkép közül a Kulcsok átadásaPerugino egyik főműve. Az 1490-es évek első felében részben Rómában dolgozott (Albani-Torlonia poliptichon, 1491k.), de elsősorban Firenzében festett oltárképeket (Trónoló Madonna szentekkel, Firenze, Uffizi; Pazzi triptichon, Firenze, S. Maria Maddalena dei Pazzi), de a paviai Certosa számára is készített oltárképet (Mária gyermekével, Szt Mihály, Tóbiás és az angyal, London, National Gallery, 1499). 1495 után viszont egyre inkább Perugiában kap jelentős megbízásokat, köztük is a legfontosabbat, a Collegio del Cambiofogadótermének kifestését (1495-1500). Perugino életművének legnagyobb önálló freskóciklusa a quattrocento ikonográfiai sémáknak megfelelően a városállam számára fontos kardinális erények nőalakjait, és alattuk az azokat megtestesítő antik hősöket mutatja be. A mennyezet all'antica jellegű, groteszk díszítéssel ellátott, rendkívül gazdag dekorációjában az égitesteket megszemélyesítő, diadalszekéren vonuló antik istenek jelennek meg. Raffaello együttműködése Peruginóval (valószínűleg 1495-1505) elsősorban az előbbi számára volt gyümölcsöző, aki azonban korai, mesterét tökéletesen imitáló korai művei után (Mond keresztrefeszítés, London, National Gallery, 1502/3) fokozatosan eltávolodott stílusától. Perugino késői művein, akinek művészete 1500 után már konzervatívnak számított, formái egyre inkább rutinszerűen ismétlődnek művein. Ennek ellenére, életének utolsó húsz évében is számos megbízást kapott Perugiában (S. Agostino oltár, Perugia, Galleria Nazionale dell'Umbria, 1506-1520), és Perugián kívül is (Ámor és Castitas harca, Párizs, Louvre, 1505, Isabella Gonzaga számára).

Raffaello Santi (Sanzio) Raffaello Santi (1483 – 1520): Nemcsak az itáliai érett reneszánsz, hanem az európai művészet történetének is egyik legjelentősebb alakja, festő és építész. Apja, a szintén festő Giovanni Santi mellett kezd festeni Urbinóban, de igen hamar Perugino műhelyébe kerül, és korai művein stílusát pontosan követi (Oddi oltár, Róma, Pinacoteca Vaticana; Mária eljegyzése, Milánó, Brera), gyakran együtt is dolgozik vele. 1503–tól Firenzében tartózkodik, ahol megismerkedik Michelangelo és Leonardo művészetével, elsősorban a Leonardói gúlakompozícióból kiindulva készíti házi használatra szánt Madonna-képeit („Il Belle Gardiniere”, Párizs, Louvre, 1507, Madonna del Cardellino, Firenze, Uffizi, 1507; Canigiani Szent család, München, Alte Pinakothek; Esterházy Madonna, 1508 k., Budapest, Szépművészeti Múzeum), illetve több portrét (Agnolo és Maddalena Doni képmása, Firenze, Galleria Palatina, Palazzo Pitti, 1506). 1505 és 1507 között több alkalommal is visszatér Umbriába, ekkor készül Atalanta Baglioni megrendelésére a Krisztus sírbatételét ábrázoló oltárképe (Róma, Galleria Borghese) majd 1508–tól Rómában dolgozik, és korai haláláig itt tartózkodik. Római korszakának főművei azok a freskók, amelyek II. Gyula pápa megrendelésére, majd annak halála után X. Leó számára készültek a Vatikáni palota emeleti termeibe, a Stanzákba. A négy terem közül az elsőt 1508 és 1511 között festi (Stanza della Segnatura), a másodikat 1512 és 1514 között (Stanza di Eliodoro), a harmadikat (Stanza dell’Incendio di Borgo) 1514 és 1517 között. Ez utóbbi alkalommal már jelentős részt vállaltak munkájából tanítványai, elsősorban Giulio Romano, és nagyrészt ő festette meg Raffaello halála után a Sala di Costantino falképeit mestere kartonjai alapján. Raffaello életműve a késő quattrocento stílusából kiindulva elvezet az érett reneszánszhoz, de késői művein, mint a Borgó égése falképén, vagy a Krisztus színeváltozása (Trasfigurazione) oltárképén (Trasfigurazione, Róma, Pinacoteca Vaticana) már a kibontakozó manierizmus előhírnökének is lehet tekinteni. Korai római korszakának művei az érett reneszánsz kiemelkedő alkotásai Az első két Stanza mellett az Agostino Chigi bankár számára freskókkal díszített Villa Farnesina tartozik ide, és a velenceies kolorizmussal megalkotott, a sfumato finom alkalmazásáról tanúskodó oltárképei, a Folignói Madonna (Róma, Pinacoteca Vaticana, 1511-2), a Sixtus Madonna (Drezda, Gemäldegalerie, 1513-4) és a Szent Cecília oltár (Bologna, Pinacoteca Nazionale, 1514) Raffaellóra római korszakában nagy hatással volt Michelangelo erőteljes figura-ábrázolása, és 1512 körül, a Sixtus-kápolna elkészültekor ő is kísérletezett a michelangelói alakábrázolással (Ezékiel próféta, falkép, Róma, S. Agostino). Római korszakának arcképei a portréfestészet kiemelkedő alkotásai, amelyekben modelljeit érzékeny festői eszközökkel jellemzi. (Baldassare Castiglione, 1514-5, Párizs, Louvre; La Velata, Firenze, Galleria Palatina, Palazzo Pitti, 1516; La Fornarina, Róma, Galleria Nazionale d’Arte Antica, Palazzo Barberini, 1518-9; X. Leó pápa és neposzi, Firenze, Uffizi, 1518-9). Raffaello korának egyik legkiemelkedőbb rajzművésze is volt, műveihez készített tanulmányrajzai mellett önálló kompozíciókat is találunk, amelyek közül többet Marcantonio Raimondi metszet-változatban is elkészített (Betlehemi gyermekgyilkosság), és ez tette lehetővé Raffaello kompozícióinak gyors elterjedését Itália-szerte, illetve Itálián kívül is. Raffaello építészeti tevékenysége szintén jelentős. Készített tervet a San Pietróhoz, megépült alkotásai közül pedig a legfontosabbak a firenzei Palazzo Pandolfini és a római Villa Madama.

X. Leó pápa (Giovanni de Medici) (1513–1521): Lorenzo de Medici („il Magnifico”) legkisebb fiúgyermeke, már tizennégy évesen bíborossá kreálták, és ezért már korán bekerült a római kúriába. II. Gyula halála után folytatta a Vatikán kiépítését, többek között a Stanzák kifestését. Raffaello portréján (Firenze, Uffizi), a pápa mellett unokaöccse, a későbbi VII. Kelemen pápa is látható.