Gótika és reneszánsz Magyarországon a 15. században

A 15. század magyarországi művészetét két uralkodó alapján szokás korszakolni. Ez a megnevezés, tehát a század első harmadát jelölő, és a 14. század végét is magába foglaló Zsigmond-kor, illetve a század második felét jelölő Mátyás-kor mutatja, hogy a művészeti jelenségek elválaszthatatlanok az uralkodói környezettől. A magyarországi művészettörténetben ez az elnevezési mód a barokk kezdetéig általános, hiszen ugyanígy beszélünk Árpád-kori és Anjou-kori művészetről is, vagy a reneszánsz esetében a Jagelló-korról. E történeti kormeghatározásnak az az előnye, hogy tisztán kronológiai jellegű, és nem hord magában stílusmegjelölést. Ez azért is fontos, mert elsősorban a század második felében jellegzetesen két stílus párhuzamos együttélését tapasztaljuk, a gótikáét és a reneszánszét. Ennek jegyében beszélünk Mátyás-kori reneszánsz művészetről, amely elsősorban az udvari környezetben, itáliai mintára létrejött reneszánsz műveket foglalja magában, de emellett, elsősorban a városok művészetére vonatkozóan inkább, későgótikát szokás mondani. Ez a kettősség, amely a Mátyás-kort jellemzi, nem érvényes Zsigmond korára.

A magyarországi Zsigmond­kori művészet egyik sajátossága a mennyiségében érhető tetten. A felvidéki és erdélyi városok építkezései, a királyi udvarművészeti igényei és a nemesi, illetve főpapi építkezések száma és nagyságrendje, elsősorban a megelőző korszakkal szembeállítva feltűnő. A pozsonyi, kassai, plébániatemplomok későgótikus stílusú épületei és azok plasztikai díszítései, amelyek stílusigazodása is sokrétű, messze felülmúlják a 14. század első felében és közepén épült templomokét. A királyi udvarban hasonló jelenség tanúi vagyunk. Az állandó királyi székhelyül szolgáló visegrádi palota, illetve a királyi rezidenciaként nemzetközi léptékkel is nagyszabású formáját elnyerő budai palota, elsősorban annak új, északi épületszárnya, egyben a stílusigazodás irányait is kijelöli. A budai vár északi palotaszárnya, a korábban tévesen "friss palotának" nevezett épület előképei Itáliában és Franciaországban találhatóak meg. Zsigmond európai jelenlétével jól párhuzamba állítható a magyarországi művészet sokrétegű stílusigazodása. Az 1410-es években félkészen földbe került, úgynevezett budavári szoborlelet anyaga bécsi (Großlombingi mester) és burgundiai hatásokat, illetve műhelyek jelenlétét mutatja. A garamszentbenedeki bencés templom kiemelkedő kvalitású főoltárképe, Kolozsvári Tamás műve, elsősorban az 1400 körüli lágy stílusprágai festészetének hatását mutatja. A siklósi Ágoston-rendi templomszentélyének nemrég restaurált, nagyszabású freskóciklusa pedig észak­itáliai kapcsolatokat mutat. Ide tartozik még az is, hogy a Zsigmond halála és Hunyadi Mátyás trónra lépése között eltelt húsz év sem múlt el nyomtalanul. A század legnagyobb szabású várkastélya, a Vajdahunyadvár a közép-európai későgótikus világi építészet egyik meghatározó emléke, Suki Benedek kelyhe pedig a korszak ötvösművészetének kiemelkedő alkotása.

Zsigmond korában ugyanakkor az itáliai udvari kultúra hatásával is számolni lehet, és ennek oka részben az, hogy Zsigmond maga személyesen is megismerkedhetett ezekkel az udvarokkal. 1433-ban Itáliában járt, és nem csak Rómában, hanem Sienában is hosszabb időt töltött el ekkor. Itáliai mintára maga mellé fogadott hadvezére, Ozorai Pipó, azaz Pippo Spano ,aki Firenzében az egyik legjelentősebb teológus és humanista körnek, az Ambrogio Traversarikamalduliszerzetes által vezetett körnek volt a támogatója, s többek között ő bízta meg Brunelleschit a Santa Maria degli Angeli templom építésével-, és hívta valószínűleg Magyarországra Masolinót. Azt a Masolinót, aki firenzei munkáját leszámítva, a Masaccióval közösen díszített Brancacci-kápolnán kívül, valóban elsősorban udvari művésznek számított. Szintén Zsigmond magyarországi udvarának volt hosszú évekig vendége egy kiváló itáliai humanista, Pier Paolo Vergerio, akinek aztán Vitéz János lett legkiemelkedőbb tanítványa. Ez is jelzi, hogy noha a Zsigmond-kori művészet jellegzetesen gótikus stílusú, ettől függetlenül, a Mátyás-kor humanistáinak első generációja ekkor ismerkedik meg az itáliai újításokkal. Hunyadi János is Zsigmond katonájaként jutott el Milánóba. Hunyadi Mátyás pedig soha nem vált volna az itáliai humanizmus és reneszánsz művészet támogatójává, ha apja nem bízza neveltetését Vitéz Jánosra.

A Mátyás- és a Zsigmond-kor udvari kultúrája között tehát nem akkora a szakadék, mint amekkora különbségek a művészeti orientációban mutatkoznak. A hatalmi reprezentáció szemszögéből nézve azonban sok hasonlóságot találunk. Elsőként ilyen az uralkodói portré szerepe. A portréművészet, amely a 15. században éled újjá, az uralkodói hatalom reprezentálásának kiváló eszköze volt. Tudjuk, hogy Mátyás nagy felségpecsétjének mintája III. Frigyesé volt, de ezek előképe éppen Zsigmond pecsétjénekkompozíciójában rejlik. Ami pedig a valódi portrét illeti, az a sokféle, általában itáliai, antikizáló mintákat követő, rendkívül sokrétű és gazdag portréegyüttes, amely Mátyásról ismert, előzményét éppen Zsigmondnál találja meg. A 15. században egyetlen uralkodóról sem készült ugyanis annyi portréábrázolás, mint Zsigmondról. (Ahogy ZsigmondotPisanello, úgy MátyástMantegna örökítette meg.) Ebben persze a magyar király 1433-ban elnyert császári rangja is szerepet játszott, mint ahogy jelenléte is a nemzetközi politikai élet színpadán, de ugyanez, vagy ehhez hasonló ambíciók Mátyásról is elmondhatóak. Ugyanígy jelentős szerepet játszott Zsigmond és Mátyás udvarában a heraldikai reprezentáció. Mátyás visegrádi palotája, amely a Zsigmond-kori épületek átépítésével jött létre, a legszebb példája ennek, mint ahogy a két stílus együttélésének is. A későgótikus, utcára néző zárt erkélyen ugyanúgy címerek sora volt látható, mint a magyarországi reneszánsz művészet legnagyszerűbb emlékén, a palota belső udvarán felállított Herkules-kúton is.

A Mátyás-kor jellegzetessége a késő gótika és az itáliai reneszánsz párhuzamos jelenléte. Ez a kettősség jellemzi a királyi udvart, de még inkább az udvar és a városok művészete közötti különbséget. A Mátyás-kori reneszánsz egyik ismérve ugyanis éppen zártsága: a reneszánsz épületek, szobrok és nem utolsósorban a Corvina könyvtár, csak az udvar legszűkebb körének volt hozzáférhető. A városokban azonban a későgótikus művészet virágzott. Az építészetben ennek jellegzetes példája a nyírbátori Szent György-templomhálóboltozata, vagy a pannonhalmi bencés apátságSzent Benedek-kápolnájának 1480-as években készült, függő záróköves és szabadon futó bordákkal kialakított térlefedése. Hogy a gótika továbbélése mennyire tartós volt, azt jól mutatja, hogy még tizenöt évvel Mátyás halála után is, akkor, amikor LeonardoFirenzében az Anghiari csatafreskóján dolgozik, vagy Bramante a Szent Péter székesegyház új épületén, a selmecbányai Mária-templom számára készülő oltárképetM S Mester, a délnémet és sziléziai festészeti környezet hatását követve, jellegzetesen későgótikus stílusban festi meg.

A reneszánsz stílus magyarországi elterjedése a Jagelló-korban, elsősorban II. Ulászló uralkodása alatt következett be. Ez a folyamat részben az ország hatalmi decentralizálódásával is összefüggésben áll. A királyi udvar reprezentatív építkezései ugyanis nem Budán, hanem Prágában valósulnak meg. A Mátyás-korban karrierjüket kezdő főurak és a felső papság körében ugyanakkor éppen a század legvégén, és a 16. század első évtizedeiben jelenik meg az itáliai stílus. Kisebb, helyi központok alakulnak ki, például Bakócz Tamás révén Esztergomban, Szatmári György révén Pécsett, vagy a Báthoryak révén Nyírbátorban. A reneszánsz stílusjelenségek forrása azonban ekkor már nem csak közvetlenül itáliai, mint a Bakócz-kápolna esetében, és nem is feltétlenül a budai udvar közvetítésével kell számolnunk. A felvidéki városok építkezésében megjelenő reneszánsz motívumok, mint a bártfai városházán például, már a Közép-Európában általánosan terjedő reneszánsz stílus visszahatásaként jelentkeznek. A Magyarország-szerte elterjedő stílust elsősorban a faragványok képviselik: a tabernákulumok és síremlékek nagy száma azt mutatja, hogy a Jagelló-korra, a gótika folyamatos továbbélése mellett, egyfajta művészeti köznyelv kialakulásáról beszélhetünk a reneszánsszal kapcsolatban. A későgótikus építészet legmodernebb technikai megoldásai viszont szintén a Jagelló-kori magyarországi művészet részét képezik. A Benedikt Ried által a prágai Ulászló-teremben alkalmazott, úgynevezett kettősen hajlított bordás boltozatokkal találkozunk a siklósi várkápolna szentélyében (16. század eleje), amelynek karzata egyébként, a kor kettősségét jól mutatva, reneszánsz balusztráddal épült meg. Mátyás budai udvara az 1470-80-as években mégis felülmúlhatatlannak bizonyult. Az itáliai humanisták révén létrejött neoplatonista kör, amelyben egyébként magyarok is részt vettek, az itáliai szellemi élet centrumával, Marsilio Ficino firenzei akadémiájával állt kapcsolatban. Az a szellemi pezsgés, amelyről Antonio Bonfini, Francesco Bandini, Galeotto Marzio jelenléte, illetve műveik tanúskodnak, és a Corvina könyvtárhoz kötődő humanista ideálok, valamint a luxuskódexek pompája nem csak az utókor képzeletében tette Mátyást kiemelkedő műpártolóvá, hanem bizonyos értelemben saját korában is európai rangú uralkodóvá avatta.