A 15. század művészetének jellegzetességei

A 15. század európai művészete kettős képet mutat, két stílus együttélését, és ezzel együtt kölcsönös hatását is láthatjuk. 1400 körül egész Európa művészetét, Sineától Párizsig, Prágától Burgundiáig, az internacionális gótika stílusa határozza meg. A firenzei reneszánsz megszületésekor is azt tapasztaljuk, hogy egymás mellett dolgozik Gentile da Fabriano és Masaccio. Ghiberti pedig, akinek főműve, a Porta del Paradiso reliefjeiaz új, reneszánsz stílus meghatározó művei, korábbi alkotásain az internacionális gótika formavilágához igazodik. Ez a kettősség az itáliai művészetet a század első felében meghatározza. Masaccio és Donatelloműveinek tanulságai, és az aprólékos természetábrázolásban kifejezésre jutó gótikus hatások Fra Angelicónál, Uccellónál is megjelennek. Firenzén kívül pedig, elsősorban Jacopo Bellini velencei művészetében, illetve Pisanello életművében, e két stílusréteget nem is lehet igazán elválasztani egymástól. A korszak legjellemzőbb vonása nem is valamelyik stílus kizárólagos uralomra jutása, hanem az udvari kultúra virágzása, amelyben nem csak az új és régi stílusok hatnak egymásra, de amelyben művészek és humanisták között is szoros kapcsolat alakul ki. A humanizmus elterjedése, amely petrarcai előzményei nyomán a 15. század eleji Firenzében bontakozik ki, általánossá teszi az antikvitás iránti érdeklődést egész Itália-szerte, és nem sokkal később Itálián kívül is. Az udvari környezet másik jellegzetessége, és ebben nem látunk jelentős különbséget a riminii Malatesta, vagy a burgundiai hercegek dijoni udvara között, hogy e környezet a művészet rangemelkedését hozza magával, és rendkívüli módon kedvez a humanisták által egyébként is propagált, a művész egyéniségét kibontakoztató kultúrának. Ez a tendencia azonban nem korlátozódik az udvarok zárt világára. Hasonló jelenségek játszódnak le, részben udvari mintára, a városokban is. Firenze és Brügge, Siena és Ghent példája ezt jól mutatja. A festők társadalmi megbecsültségét, amelyet idővel önálló céhbe szerveződésük is mutat Firenzében, a korabeli művészeti irodalom is nyomon követi. Az egyéniség dicsérete és a humanisták eszményei szerint az antikvitás után hanyatlásnak indult művészet új életre keltése, újjászületése nem választhatók el egymástól, és Leon Battista Alberti, Antonio Flarete (Averulinus), Ghiberti vagy Leonardo traktátusai ezt ékesen bizonyítják. Itálián kívül azonban, ha helyenként hasonló is a művészet társadalmi környezete, mégis másfajta fejlődéssel találkozunk. Ha pusztán a stílusok alakulását tekintjük, akkor helyenként az itáliaitól teljesen eltérő változásokat tapasztalunk. Az internacionális gótika az 1430-40-es években kifullad, és új tendenciáknak adja át a helyét a festészetben és a szobrászatban. Németalföldön a van Eyck-i festészet forradalmával nem jár együtt az építészeti stílus változása. Ahogy Firenzében elválaszthatatlan Masaccio, Donatello és Brunelleschi tevékenysége, ehhez hasonló, a művészeti ágak közötti hatásokat nemigen tapasztalunk Németalföldön. A század közepén épülő templomok stílusa azt a későgótikus stílust tükrözi, amely Franciaországban indul útjára néhány évtizeddel korábban. Itáliában a Masolinóhoz vagy Pisanellóhoz hasonló, kevert stílussal a század közepe után már nem találkozunk, és a fontos művészeti központokban, Firenzében, Velencében, Ferrarában vagy Milánóban, az új reneszánsz stílus, helyi jellegzetességekkel gazdagított, de egyöntetű uralomra jutását tapasztaljuk. Közép-Európában, így a német területeken, vagy Csehországban és Magyarországon ezzel szemben jellegzetesen későgótikus stílus érvényesül, amely az internacionális gótika lágy stílusával nem az antikvitás felélesztését helyezi szembe, és nem a térábrázolás problémáját kutatja, mint az itáliai művészet, hanem a gótika eszköztárán belül maradva, a lágy stílussal az úgynevezett kemény stílust helyezi szembe. A későgótikus művészetnek azonban, a stílus különbözősége ellenére is, a quattrocentóhoz hasonlóan megvannak a maga kiemelkedő művészegyéniségei. A névtelenség tehát ebben a korban már itt sem jellemző, és ez a változás nem korlátozódik a festészetre és a szobrászatra, hanem az építészetben is megtapasztalható. A reneszánsz stílus megjelenése Itálián kívül, jellegzetesen udvari környezetben valósul meg. Ennek példája Hunyadi Mátyás budai, II. Ulászló prágai udvara, és ennek lesz folytatása a 16. században I. Ferenc Fontainebleau-i udvara is. A század végén azonban kibontakozik egy új stílusirányzat is, amelyet általában északi reneszánsznak szoktak nevezni. Ez az összefoglaló megnevezés nem rejt magában olyan jól körülírható fogalmakat, mint az itáliai reneszánsz esetében a perspektíva, vagy az antikizálás, de e korszak művészei mégis jellegzetesen reneszánsz elemeket alkalmaztak. Ehhez természetesen nagymértékben hozzájárult a humanizmus európai elterjedése is, amely ekkorra már az egyetemi oktatásban is általánosan elfogadottá vált. A 16. század legjelentősebb gondolkodói között már olyan kiemelkedő északi személyiségeket találunk, mint például Rotterdami Erasmus vagy Thomas More (Mórus Tamás).

Az itáliai és az Itálián kívüli művészet kölcsönhatása végigkíséri a századot. A németalföldi festészet alapvetően befolyásolta az itáliai quattrocento fejlődését, és ebből a szempontból nem csak Antonello da Messina emelhető ki, akinek művészete Petrus Christus nélkül elképzelhetetlen lenne, de a németalföldi művészek személyes jelenléte (Rogier van der Weyden), illetve műveik jelenléte (pl. Hugo van der Goes, Portinari-oltár, Firenze, Uffizi) általában is nagy hatást gyakorolt az olasz festőkre. A portréművészet fejlődése ennek egyik legnyilvánvalóbb példája, ugyanis a század második felében Firenzében és Velencében kibontakozó arcképfestészetre elementáris hatással volt a németalföldiek aprólékos realizmusa.

A hatás azonban fordított is lehetett. Ennek jellegzetes példája Dürer esete, aki nem csak két század, a 15. és a 16., és két stíluskorszak, a későgótika és a reneszánsz határán alkotott, hanem aki, az Alpokon átkelve és eljutva Velencébe, két művészeti hagyomány határait is képes volt átlépni. Barátja, akivel levelezett, Raffaello volt, de a festő, aki érett korszakának műveire nagy befolyást gyakorolt, az Giovanni Bellini volt. A sor természetesen még folytatható. A század végére azonban egyértelművé válik, hogy a későgótikus hagyományok közé is vegyülnek reneszánsz elemek. A dunai iskola művészetének kibontakozása, amely majd a következő századra esik, ezt igazolja, de a későgótikus stílus és a reneszánsz eszmények egymásra hatása érvényesül Bosch, Grünewald, Michael Pacher és Tilmann Riemenschneider munkásságában is. Ez is az oka annak, hogy a 16. század folyamán a reneszánsz mint stílus, Európa nagy részén más és más jellegzetességeket mutat fel, és benne az itáliai, antikizáló vonások mellett, a helyi, későgótikus hagyományok is tovább élnek. Ennek egyik példája a Tudor-kori építészet a 16. századi Angliában. Ha tehát arra keressük a választ, hogy mi az, ami a korszak művészeit összekapcsolja, akkor azt elsősorban nem a stílus felől lehet megközelíteni. Az Európa-szerte általános jelenség a művészet rangemelkedésében, a művész egyéniségének elismerésében érhető tetten, és ez egyaránt érvényesül városi és udvari környezetben, illetve a humanista elit környezetében és a középkori műhelyhagyományokat őrző közegben is.

Tilmann Riemenschneider: Szent Vér-oltár

Donatello: Dávid