A freskófestés anyagai és módszere

A buon fresco, azaz a teljesen szabályos freskótechnika alkalmazása az itáliai festészetben volt általános a 14-17. században, a nagy freskóciklusok korában. Ezt alkalmazta GiottoAssisiban 1300 körül, és ugyanezt követték a seicento római festői is. A buon fresco lényege, hogy a letisztított falfelületre mész és homok keverékéből álló habarcsot visznek föl. Ezt benedvesítik, és a nedves vakolatra temperával festik meg a falképet. A freskófestés technológiája azonban több, pontos szabályokat követő fázisból áll. A végeredmény olyan mű, amely rendkívül jól ellenáll az idő viszontagságainak, mélyen beleivódik a felső falrétegbe, de az utólagos nedvesedés akár tönkre is teheti.

A falkép elkészítése előtt a befesteni kívánt falfelületet alaposan meg kell tisztítani, a régi vakolatréteget el kell távolítani. Ezután a művész elkészíti a kompozíciót, először kisebb vázlatrajzokon, majd megrajzolja a kartont. A karton nagyméretű, összeragasztott papírlapokból áll, amelyre a művész a teljes kompozíciót 1:1 méretben, a kontúrvonalak és gyakran az árnyékolások feltűntetésével, krétával rajzolja meg. A karton elkészítése után a habarcsot felviszik a letisztított és benedvesített falfelületre. A vakolat általában három rétegből áll, és ezeket úgy viszik fel egymásra, hogy az előző még nem szárad ki, és így a rétegek jól kötnek. Mivel a freskófestés lényegéhez tartozik, hogy csak a még nedves vakolatra lehet festeni, és ez a száradás 6-8 óra alatt bekövetkezik, ezért egyszerre csak akkora felületre szabad a nedves vakolatot felhordani, amekkorát ennyi idő alatt a festő meg tud festeni. Az olasz szóhasználat alapján ezt nevezik giornatának, az egy nap alatt megfesthető freskó mennyiségét jelöli. A kész freskón, súrlófényben, a giornaták illeszkedési vonalai jól megfigyelhetőek. Ezután a felszabdalt kartont felerősítik a falra, a kontúrvonalak mentén átlyuggatják, és a lyukakba szénport szórnak. Az átlyuggatásos módszer helyett, vagy azzal elegyítve, az átkarcolás is alkalmazható, amikor a nedves vakolatba a karton kontúrvonalait bekarcolják. Az előkészített falfelületre ezután tempera alapú festékkel készül a falkép. A száradás során áttetsző, vékony mészpáncél keletkezik a fal felületén, amely rendkívül ellenállóvá teszi a freskókat. A karton alkalmazása előtt, a 14-15. századi itáliai freskófestészetben az volt az általános gyakorlat, hogy a legfelső vakolatréteg, az intonaco felhordása előtt vörösesbarna (sinopia) festékkel megfestették a teljes kompozíciót, elsősorban annak kontúrvonalait és az árnyékolásokat. Ezután vitték fel a giornatának megfelelő legfelső vakolatréteget, és festették meg a falképet. Az ilyen technikával készült falképeknél, a falról való utólagos leválasztás esetén, az előrajz, az úgynevezett szinópia előtűnik. Az 1967-es firenzei árvíz után, a templomok faláról leválasztott freskók alatt igen sok, jó állapotban lévő szinópia került napvilágra. A freskók falról való leválasztását az teszi lehetővé, hogy a tempera alapú festék több centiméter mélyen beleivódik a legfelső vakolatrétegbe. Ha a falkép felületét rögzítik, akkor ezt a vakolatréteget le lehet vágni a falról.

A falfestés másik technikája a secco, amikor a már megszáradt vakolatra viszik fel a festéket. A reneszánsz korában elterjedt gyakorlatnak számított, hogy a már megfestett és kiszáradt freskó egyes elemeit, elsősorban az arcok finomabb részleteit a secco technikával egészítették ki.

Leonardo kísérlete

A buon fresco eljárás hátránya, hogy egyrészt gyorsan kell dolgozni, másrészt a már megfestett részleteket nem lehet szabadon átfesteni: ha egy részlet elkészült, azon lényegi módosítást már csak úgy lehet végezni, ha a művész leveri a vakolatot, és teljesen elölről elölről kezdi munkáját. Michelangelo is ezt tette, amikor a Sixtus-kápolna boltozatának első tervével elégedetlen volt.

Leonardo da Vinci egy új módszerrel kísérletezett. Megpróbálta a tempera festéket olajjal helyettesíteni. Ennek az a hátránya, és a módszer ezért sem vezetett eredményre, mert az olajfestéket nem lehet kellőképpen megkötni a nedves falfelületen. A firenzei Palazzo Vecchio nagytermének kifestésekor, amikor az Anghiari csatafalképét készítette, nem is tudta leküzdeni ezt a problémát, és műve nagyon rövid idő alatt tönkrement. Hasonló technikát alkalmazott Milánóban is, a Santa Maria delle Grazie templom refektóriumába festett falképe, az Utolsó vacsora esetében is. Noha ez a mű nem pusztult el teljesen, az évtizedekig tartó restaurálás során kiderült, hogy Leonardo eredeti művéből lényegében csak festékdarabok egyvelege maradt meg. A kép konzerválását időlegesen megoldották, de a mű soha nem lesz olyan biztonságban, mint a buon fresco technikával készült falképek.

Leonardo da Vinci: Tanulmányrajz az Anghiari csatához