Sixtus-kápolna: Utolsó ítélet

Michelangelo húsz év után tért vissza a Sixtus-kápolnába. A bejárati fal ekkor még lényegében díszítetlen volt, csak az oltárt díszítette Perugino festménye, és a felső regiszterben a lunettákban szerepeltek Krisztus ősei. Ez utóbbiakat még 1508 és 1512 között festette Michelangelo. A III. Pál pápa megbízásából készített új, hatalmas felületet beborító freskó ikonográfiai szempontból újításnak tekinthető. Korábban ugyanis az Utolsó ítélet ábrázolása a templomokban és a kápolnákban, mint Giotto esetében a padovai Scrovegni-kápolnában, a bejárati falon kapott helyet. A Sixtus-kápolnában, az oldalsó falak ó- és újtestamentumi quattrocento freskóc iklusa, valamint a teremtéstörténetet elbeszélő boltozati freskók programjának lezárásaként e téma került a főhelyre, az oltár mögötti falra. A nagyszabású kompozíció, amelyen Michelangelo már túlhaladta a boltozati freskók komponálási módszerét, hatalmas, kavarodó embertömeget ábrázol, amelyből győzedelmesen emelkedik ki középen a fiatal, erőteljesen megformált, heroikus Krisztus alakja. Ez a freskó az egyik legszemléletesebb példája annak, hogy Michelangelót elsősorban az emberi test érdekelte. Kompozíciójának kizárólag a ruhátlan, dinamikus mozgásban ábrázolt emberi alakok az alkotó elemei, és kizárólag ezek adják meg az egynemű kék háttér előtt kibontakozó kompozíció struktúráját.

A freskóra eredetileg 1533-ban kapta Michelangelo a megbízást, de csak három évvel később kezdett hozzá a megfestéséhez és 1541-ben fejezte be azt. A kész mű, a manierista festészetre óriási hatást gyakorló Utolsó ítélet a század végén már megbotránkoztatta közönségét. Az ellenreformáció szellemének lehet tulajdonítani azt, hogy Daniele da Volterra, Michelangelo egykori tanítványa a pápa megbízásából a ruhátlan alakok szeméremtestét leplekkel takarta el.