Cinquecento: (olasz: csinkvecsentó, jelentése: ötszáz) a 16. század, tehát az 1500–as évek itáliai művészetét jelölő kifejezés.

Disegno: (olasz: rajz) a reneszánsz disegno–elmélet szerint az ábrázoló művészetek közös alapja a rajz.

Freskó: (olasz, al fresco) falképfestési technika. Lényege, hogy a tempera festéket a benedvesített vakolatra hordták fel. Az így megkötött festék mélyen beivódott a felső rétegbe (intonaco). Mivel a vakolat gyorsan száradt, ezért egyszerre csak egy kisebb, egy–két nap alatt megfesthető felületet nedvesítettek be, ez a giornata (dzsornáta). A freskók finomabb részleteit gyakran al secco technikával, a megszáradt vakolaton egészítették ki. Már a reneszánsz korban ismert volt a freskók falról való leválasztásának technikája. A leválasztott falkép alól ilyenkor napvilágra kerül az alsó rétegbe karcolt, kartonok alapján szénnel készült előrajz, a kontúrokat feltüntető szinópia.

Görög kereszt alaprajz: egyenlő szárúkereszt alaprajzú, centrális épület alaprajzi formája. A középkori és a reneszánsz építészetben általában templom vagy kápolna formája. (Pl. Galla Placidia mauzóleuma, Ravenna, 5. század, Santa Maria delle Carceri, Giuliano da Sangallo, 1480–as évek, Prato).

Hermapilaszter: felső részén emberfejjel vagy emberi felsőtesttel díszített, lefelé erősebben keskenyedő pilaszter. A barokk építészetben kedvelt építészeti motívum. Eredetileg a görög művészetben Hermész tiszteletére állították.

Manierizmus: (olasz: maniera: modor, stílus) a 16. században az érett reneszánszból kifejlődő, annak harmónikus arányrendszerét felbontó stílusirányzat. Eredetét Raffaello (Borgo égése) és Michelangelo egyes műveire vezetik vissza. A manierizmus elterjedéséhez az 1520–as évektől nagyban hozzájárult a Sacco di Roma traumája is. Korai képviselői Firenzében Jacopo Pontormo, Rosso Fiorentino voltak, Rómában Michelangelo, más városokban Pontormo, Correggio (Párma), Domenico Beccafumi (Siena), Giulio Romano (Róma és Mantova), Tintoretto és Jacopo Bassano (Velence). A manierizmus festészetének utolsó nagy alakja El Greco volt. A manierzmus korszaka kedvezett a különös, excentrikus egyéniségeknek. A manierista művészetben kedvelt volt a hagyományos arányok eltorzítása, a mozgalmas, kicsavarodó testek alkotta figurakompozíció, a lineáris perspektíva eltorzítása, a festészetben pedig a felületek teljes kitöltése (horror vacui). A manierista művészet központjai a 16. század közepétől, Itálián kívül, elsősorban fejedelmi udvarok (Fontainebleu, Prága) voltak. A flamand manierista festészetben jelentek meg a szakrális témáktól független, önálló műfajok, az életkép (zsáner), a tájkép és a csendélet.

Pantheon: a görög–római építészetben az összes isteneknek szentelt templom, később általános értelemben a híres személyek, gyakran uralkodók nyughelyéül szolgáló (keresztény) templom elnevezése. A római Pantheon épületét eredetileg Augustus császár bizalmasa, Marcus Agrippa építtette, és a Hadrianus–korban építették át. A párizsi Pantheon eredetileg templomnak épült a 18. században (Sainte–Genevieve), de a Francia Forradalom idején deszakralizálták, és a francia történelem és kultúra kiemelkedő alakjait temették ide. (Pl. Voltaire, Rousseau)

Párkány: az épület falfelületének vízszintes tagolóeleme, a sík felületből jól láthatóan kiemelkedik. Az antik oszloprendekben az oszlopfő fölött általában háromrészes párkány található. A párkány, homlokzati elhelyezkedése szerint lehet koronázó- (fő-) párkány, övpárkány, könyöklőpárkány, lábazati párkány, szemöldökpárkány.

Pieta: (olasz) A 14. század elején kialakult devocionális ábrázolási típus, elsősorban a szobrászatban, később a festészetben terjedt el. A halott Krisztus Mária ölében fekszik. A korai, német és cseh, általában fából faragott szobrokon a halott Krisztus teste átlós kompozícióban helyezkedik el. A 15. századtól terjedt el a Mária ölében kifektetett Krisztus alakjának kompozíciós változata (Avignoni Pieta, 1455 k.). Michelangelo első, római Pieta-ja az Észak-Európában kialakult típust követi (1499, Róma, San Pietro), de három későbbi szobrán alapvetően megváltoztatta ezt a formát.

Relief (francia) vagy dombormű: sík vagy íves felületből kiemelkedő, kőből, vagy márványból faragott, terrakottából mintázott vagy bronzból öntött szobor, melynek lényege, hogy nem körplasztika. Attól függően, hogy a figurális részletek milyen mértékben emelkednek ki az alapsíkból, beszélhetünk magas, illetve alacsony domborműről, illetve schiacciatóról. Általában épületek díszítésére alkalmazták, az antikvitásban szarkofágok díszítése is általában dombormű volt. A perspektivikus dombormű Donatello újítása volt a 15. század első felében.

Síremlék: a halott nyughelyének, a sírnak a megjelölésére szolgáló, általában díszes, önálló, vagy templomon belül elhelyezett építmény. Síremléknek lehet tekinteni az egyiptomi masztabákat és piramisokat, a mauzóleumot, de az antik szarkofágokat is. A középkorban egyszerű formája a templom padlózatába helyezett kő vagy bronz sírlap, illetve a tumba. A reneszánszban gyakorivá vált a fali síremlék típusa. A halottra emlékező, feliratos tábla az epitáfium.

Szibillák: (görög: Szibülla) jóstehetséggel rendelkező nők elnevezése az ókorban (Pl. Cumaei szibilla), az antik isteneknek szentelt jóshelyek (pl. Delphoi) szolgálói. A kereszténységben jövendöléseiket Jézusra vonatkoztatták, ezért a keresztény ikonográfiába is bekerültek. Általában könyvvel vagy irattekerccsel ábrázolták őket. (Pl. Michelangelo, Sixtus-kápolna, 1508–12)

Tondó: (olasz, jelentése: kör) A desco da parto képtípusból, elsősorban Firenzében, a quattrocentóban kialakult és a 16. Század elejéig használt kör alakú képforma. Általában házi használatra készült, és szenteket vagy bibliai jeleneteket tartalmaz. Legismertebb példája Michelangelo Szent családot ábrázoló tondója, amelyet a Doni családnak készített 1505 körül (Firenze, Uffizi).