Firenzei palotaépítészet és a firenzei stílus elterjedés Itáliában

A korai reneszánsz építészetnek a centrális templom után talán a legjellegzetesebb épülettípusa a palazzo volt. A középkor súlyos, erődszerű palotái Firenzében a 15. század közepe táján tágas, kényelmes rezidenciákká váltak. A firenzei palazzo sajátos épülettípus, jellegzetes példája a Palazzo Medici-Riccardi, melyet Cosimo de Medici építtetett Michelozzo Michelozzival 1444-60 között. A többszintes épület magja egy négyzetes belső udvar, melyet a napfény és eső elől védelmet nyújtó oszlopos árkádsor vesz körül. A földszinten lakosztályok és kiszolgáló helyiségek kaptak helyet, valamint egy fürdőszoba, mely a korban ritka fényűzésnek számított. Az első emeleten dísztermek voltak, és egy családi kápolna. A harmadik szintet lakószobák foglalták el. A palotához tartozott még egy zárt kert is, mely az ünnepségek fontos színtere volt. A Palazzo Medici homlokzatának kialakítása döntő hatással volt a reneszánsz építészetre. A három szint eltérő magasságú, és kőburkolatuk is különböző. A magas, plasztikus kváderekkel burkolt földszint apró, négyzetes ablaknyílásaival a középkori városi paloták erődszerűségét őrzi. Ezt a hatást az építész az árkádok hatalmas nyílásaival oldotta fel. (Ezeket később Michelangelo falazta be, ő építette helyettük az aedikulás ablakokat.) Középkori eredetűek a félköríves ikerablakok is, de magánépületen először itt jelennek meg. A homlokzatot lezáró párkányzat viszont már az antik építészetből származik. A nyílások logikus rendszerét az előre kigondolt arányok határozzák meg, így alakul ki a reneszánsz palotahomlokzatokra jellemző ritmus. A Palazzo Strozzi építészei a Mediciek palotáján kialakult homlokzattípust fejlesztették tovább. A szintmagasságok itt kiegyensúlyozottabbak, a burkolat is egységesebb, a felső szintek ezáltal nem könnyebbek az alsóknál. Az egységes burkolás és magassági arányok monumentálisabbá teszik a homlokzatot. A földszint könnyedebbé vált a négyzetablakok megnövelése és a kevésbé kidomborodó kváderek által. A döntő újítás azonban a homlokzat lezárásánál történt meg: a Palazzo Medici antik párkányzatát egy a harmadik szintre épített sima falsávval megemelték. A kiugró párkány így nem "nyomja el" a harmadik szintet, hagyja érvényesülni a felső ablaksort, és még ki is emeli a függőleges arányokat. A Palazzo Strozzi homlokzata tehát az arányok megváltoztatása által egyöntetűbb, monumentálisabb hatású lett.

A hagyományos, kváderfalas homlokzatalakítás mellett Firenzében létezett egy másik típus is, melyet Alberti az antik oszloprendeknek a homlokzatra való helyezésével teremtett meg. A Palazzo Rucellai háromszintes, földszinti és emeleti ablakai hagyományos formát mutatnak. Eltérő azonban a kváderek laposabb kialakítása, mely engedi érvényesülni az ablakközökben megjelenő pilasztereket. Ezen a homlokzattípuson a párkányok vízszintes tagolása mellett nagy hangsúlyt kap a függőleges tagolás. A párkányok, a pilaszterek és a kőburkolat együttese hálószerű összhatást eredményez.

A firenzei palazzo homlokzattípusa a 15. század második felében szinte egész Itáliában elterjedt, és a helyi hagyományokat megtartva kialakultak a városokra jellemző palotastílusok.

Rómában a 15. század első felében nem alakult ki olyan erős polgári humanista réteg, mely képes lett volna maradéktalanul befogadni az új művészetet. Az építészet átmeneti jellegét jól mutatja a Palazzo Venezia, Barbo bíboros (a későbbi II. Pál pápa) rezidenciája (1455-). A hatalmas, hosszan elnyúló homlokzat antik párkány helyett középkori pártázattal zárul. Az ablaknyílások formája, rendezetlen eloszlása, valamint az épület tömege szintén régies. Az ablakok nagy mérete és a szintmagasságok arányos csökkenése viszont már a firenzei reneszánsz szellemében "kö nnyítik" a homlokzatot. A belső udvari homlokzat klasszikusabb arányú, de még mindig nehézkes a firenzei loggiákhoz képest, mintája ugyanis a Colosseum plasztikus tagolása.

A firenzei palazzo típusa nem tudott gyökeret verni Velencében. A házak hagyományos, helyi adottságok által kialakított alaprajza nem változott, az újítások csak a homlokzatra terjedtek ki. Az első klasszikusan tagolt, szimmetrikus homlokzat a Palazzo Vendramin-Calergié, mely a század második felében épült. A nagy falfelületek helyett a homlokzatot az antik oszloprendek tagolják, és ezért közelebb áll Alberti hálós rendszerű palazzo-homlokzatához. Ebből a szempontból a Palazzo Rucellai homlokzatán megjelenő pilaszteres rendszer plasztikusabb megfogalmazásának is tekinthetjük. A velencei palota ablakai nagyobbak, a homlokzatnak a firenzei palazzókhoz hasonlatos harmonikus hatása, a plasztikus és síkszerű, valamint a nyitott és zárt formák ritmikus játékából adódik. Az eredmény kevésbé monumentális, de igen összetett homlokzat, mely a velencei építészetre később is jellemző lesz.

Palazzo Vendramin-Calergi