A szárnyasoltár

A 15. század végére felépülő nagy, városi plébániatemplomok berendezéséről már a polgárság gondoskodott. Gazdag kereskedők hatalmas adományokat tettek egy-egy díszesebb oltár elkészítésére. Önzetlen anyagi áldozat nemcsak túlvilági haszonnal járt, mert az oltár még a földi életben hirdette az adományozók bőkezűségét.

A mozgatható szárnyakkal ellátott, szobrokkal, domborművekkel vagy festményekkel díszített retabulumok a gótikus művészetben alakultak ki, Magyarországon a 15. század elején kezdtek elterjedni. Legszebb korai példájuk Kolozsvári Tamás garamszentbenedeki oltára. A fából készült szárnyas oltárok mérete a 15. században egyre nagyobb lett, a tisztán festészeti vagy szobrászati díszek összekapcsolódtak, és egyetlen nagy egészbe olvadtak, melyet hatalmas architektonikus szerkezet tartott össze. A szárnyasoltárnak alapvetően két nézete van: nyitott állapotában a középső, fülkékre osztott, ún. oltárszekrényben általában a templom patrónusszentjeinek szobrai állnak. Őket veszik körül két oldalról a festett vagy domborműves díszítésű szárnyak, melyek a szentek legendáit beszélik el. Ezek hátoldalán, a csukott állapotban látható szárnyakon a középső rész témájához lazábban kapcsolódó jelenetek láthatók. A szárnyasoltár alsó, talapzati része a predella, felső, díszes, áttört faragású koronázó része pedig az oromzat.

A 15. században a szárnyas oltárok jelentették a szobrászoknak a legfontosabb megbízatásokat, az épülettől elszakadó szobrászat itt teljesedett ki. Egy szárnyas oltár megépítése összetett festészeti, szobrászati, építészeti feladat volt, ezért összehangolt műhelyek készítették őket, melyek több országban is dolgoztak.