Hugo van der Goes (1430/40-1482) és Hans Memling (1433-1494)

A németalföldi festészet korai szakaszának végén álló festőegyéniségek a korszak közkedvelt művészei voltak. Ezt bizonyítja az a két hatalmas szárnyasoltár, melyet e festők készítettek: az egyiket Tommaso Portinari rendelte meg Hugo van der Goes-tól, a másikat Angelo Tani Memlingtől. Mindketten gazdag bankárok voltak, a Medici-bank alkalmazottai, megr endeléseikkel talán egymást próbálták felülmúlni. A Portinari-oltár (1475-1479, Firenze, Uffizi) csukott szárnyait az Angyali üdvözlet grisaille-alakjai díszítik, nyitott állapotban pedig Jézus születését láthatjuk. A Firenzébe került oltár nagy hatással volt a quattrocento festészetre, különösen Ghirlandaiót ragadták meg a pásztorok valószerű, élő modell után készült arcai. A földön kiszolgáltatottan fekvő aprócska Gyermeket imádó angyalok, Mária, József és a pásztorok átszellemült arca áhítatot keltenek a nézőben, és a megtestesülés titkán való elmélkedésre késztetnek. A szárnyakon ábrázolt donátorok és védőszentjeik is Jézusra irányítják a figyelmet.

Memling oltárán (1467, Gdansk, Mária templom) van Eyck és van der Weyden monumentális oltárinak hagyományát követte. A külső szárnyakon a donátorok alakját összekapcsolta védőszentjeik (Mária és Szent Mihály) szoboralakjaival, és egy kompozícióba illesztette őket. A belsőben szigorúbban követte a beaune-i oltárt, témája ugyanis az Utolsó ítélet volt. A kompozícionális megoldások és a motívumok egyezése mellett Rogier emberképe helyett az ítélet hagyományos felfogása érvényesül.

Memling hírnevét elsősorban Madonnáival és arcképeivel alapozta meg. Portréfelfogására jellemző az idealizálás. Jól látszik ez, ha összehasonlítjuk Maria Portinariról festett arcképét ugyanezen hölgynek van der Goes által festett portréjával a firenzei oltáron. Memling mérsékli van der Goes realizmusát: a hegyes orr, a keskeny vágású szemek, a kiálló pofacsont, a vékony, hosszú nyak Memling képén sajátos bájt kölcsönöznek Maria Portinarinak

.

A korai németalföldi festészet legjellemzőbb stílusjegye tehát a realizmus. A tér- és lélekábrázolás a valós élmény keltésének eszköze. A festők módszerei alapvetően különböznek az itáliai mesterekétől. Nem használják a perspektívát, a teret tapasztalat alapján festik meg, nem szerkesztik. A németalföldi kép ugyanis a valóság tükörképe kíván lenni, míg az itáliai festők egy új valóságot akartak teremteni, melyet a tapasztalatból leszűrt, elvont szabályok szerint alkottak meg.

Hugo van der Goes: Portinari-oltár