Az 1460-1470-es évek festészete: Verrocchio és a Pollaiuolo-testvérek

A 15. század hatvanas éveiben új nemzedék lépett színre a firenzei festészetben. Az 1460-as évek második felétől több, mint egy évtizeden keresztül, két műhely volt meghatározó jelentőségű Firenze művészetében. Mindkét műhelyről, Antonio és Piero del Pollaiuolo, illetve Andrea del Verrocchiobottégájáról elmondható, hogy nem szorítkoztak a festészetre, hanem emellett a szobrászatban, elsősorban bronzszobrászatban, és más műfajokban is tevékenykedtek. E műhelyekben a vezető mesterek mellett számos fiatal segéd is közreműködött, és nem egy közülük a későbbiek során a legkiemelkedőbb művészek sorába emelkedett.

Antonio és Piero del Pollaiulo elsősorban bronzszobrászok voltak. Kisbronzaik az antik művészet hatását is magukon viselték, gyakran igen mozgalmas kompozíciók voltak. A testvérpár e műfajban általában közösen dolgozott, ezért nem lehet kettőjük szerzőségét szétválasztani. Festészetükre ez már kevésbé igaz. Jelentősebb műveiket fontos megrendelők számára készítették. Az Arno fölötti hegyen emelkedő, román kori bencés templomhoz épített reneszánsz kápolnába, a Portugál kardinális sírkápolnájába ők készítették azt az oltárképet, amely három szentet, Vincét, Jakabot és Eustachiust ábrázolja. E kápolna valódi összművészeti alkotás volt, hiszen mázas terrakottával díszített boltozatát Luca della Robbia, a márvány síremléket pedig Antonio Rossellino készítette. A kivitelezés azonban összehangolt terv szerint készült, és így az oltárkép jól illeszkedik a kápolna terébe. A Pollaiuolo­-testvérek a Mediciek megrendelésére is dolgoztak. A Palazzo Medici emeleti dísztermébe festett, Herkules munkáit ábrázoló három festményük mára elveszett, de két, alig tenyérnyi táblaképük kettőnek a kompozícióját pontosan megörökítette. Szobrászi felfogásukat jól szemlélteti, hogy az alacsonyan elhelyezett horizontvonal alatt kibontakozó tájháttér előtt megjelenő kétalakos kompozíciójuk, amint Herkules legyőzi Anteust, lényegében az azonos témájú kis bronzszobruk festett változatának tűnik. Ez a felfogásmód tükröződik Antonio legnagyobb szabású festményén, a Szent Sebestyén mártírhalálát megörökítő oltárképén. Nem csak a fához kötözött szent kicsavarodó alakja tűnik megfestett szobornak, hanem az előtér négy figurája is. Ezeknél az alakoknál úgy tűnik, hogy a számszeríjat felhúzó, két előrehajoló alak, illetve a két nyilazó figura ugyanannak, a szobrok számára gyakran több nézetből elkészített tanulmányrajzoknak a szimmetrikus párjai. A Pollaiuolo-testvérek azonban az 1480-as években elhagyták Firenzét, és monumentális bronz pápai síremlékeiket már Rómában alkották meg.

Andrea del Verrocchio műhelyében mindent a rajzstúdiumok alapoztak meg. Az 1470-es években Verrocchio, Lorenzo di Credi és az ifjú Leonardo drapériarajzai szinte alig különböztethetőek meg egymástól: a plasztikusan megformált, a fénnyel és árnyékkal plasztikusan megformált redők Verrocchio szobrain és Leonardo korai festményein egyaránt visszatérnek. A műhely vezetőjének számos szobrászati megbízatása mellett egy jelentős oltárképet is készített, de ezen már a fiatal Leonardo is dolgozott. A Krisztus keresztelését ábrázoló táblakép szikár, rajzosan megformált alakjai Verrocchio kezétől származnak, de az előtérben térdelő, profilban ábrázolt angyal finom sfumatóval modellált arca, gazdagon csavarodó hajfürtjei és a tájháttér kékes levegőperspektívája már Leonardo kezétől származik.

Antonio del Pollaiuolo: Szent Sebestyén mártírhalála

Andrea del Verrocchio és Leonardo da Vinci: Krisztus megkeresztelése