Bruegel és környezete
Pieter Bruegel (1526 k.-1569), ragadvány nevén Paraszt Bruegel jóval nagyobb művészegyéniség volt annál, hogy pusztán a komikus vagy meglepő jelzővel illessék. Személyét és festészetét főként a Karel van Mander által írt életrajza (Het Schilderboek, 1604) nyomán sokan egyoldalúan csak a nevetségesnek tartott paraszti életképei után ítélték meg, de a huszadik században árnyaltabb kép alakult ki róla. A Bruegel halála óta eltelt több mint négyszáz évben tekintették őt parasztnak, polgárnak, ortodox katolikusnak, szabadgondolkodónak, humanistának, derűs és pesszimista filozófusnak; művészként pedig ő volt Bosch követője, a flamand hagyomány mestere, az utolsó, primitív, az itáliai művészettel kapcsolatban álló manierista, illusztrátor, zsánerképfestő, tájképfestő, realista, s a valóságot saját formai ideáljának megfelelően átalakító festő. A paraszti eredet kivételével, amelyet nyugodtan elvethetünk e nézetek mindegyikének van alapja, még akkor is, ha ellentmondanak egymásnak. A látszólagos ellentmondások művészetének összetettségét jelzik.
Kortársai elismerték érdemeit, Itáliában Vasari és Lomazzo is dicsérettel említette nevét. Barátja, a földrajztudós Abramo Ortelius, Album Amicorum című művében (1550 után) így írt róla: "Amikor megkérdezték a festő Eupomposzt, kit tekint a mesterének elődei közül ,így felelt: Magát a természetet kell utánozni, nem pedig egy festőt. Ez a mondat jól illik Bruegel barátunkra, akit nem a festők festőjeként, hanem a festők természeteként fogok definiálni. Ezzel azt akarom mondani, ő megérdemli, hogy mindenki őt utánozza. A mi Bruegelünk amint Plinius mondta Apellészről sok mindent megfestett, amit lehetetlen. A gondolat minden művében felülmúlja a festészetet. Hasonlóképpen szól Eunapiosz Timanthészről . Azok a festők, akik életük virágjában lévő kecses lényeket jelenítenek meg vásznaikon s a festményeket valami elbűvölő eleganciával kívánják felruházni, teljesen meghamisítják a valóságot. Azáltal, hogy eltávolodnak a kiválasztott modelltől, a valódi szépségtől is elszakadnak. A mi Bruegelünk mentes ettől a folttól.? (ford. Klukon Beatrix)
Bruegelt tehát barátja úgy jellemezte, hogy mentes a többi festőt jellemző idealizálástól, de nem mentes a gondolkodástól. Nem pusztán másolta a látványt, kritikus szemmel szemlélte környezetét, éppen abban rejlik sajátos ereje, hogy nem a bájt tartotta ábrázolásra méltónak, hanem az emberi gyarlóságot.
Igen kevés hiteles életrajzi adat maradt fenn róla, neve pedig sok változatban ismert. Ő maga a Brueghel, majd 1559 után Bruegel szignót használta. Első életrajzírója (Lodovico Guicciardini: Descrittione de Paesi Bassi, 1567) szerint Bredda városában született, s ez a falusi származás legendájának cáfolata. Bruegel mestere feltehetően Pieter Coecke van Aelst (1502-1550), Antwerpen fontos festője volt. Coecke, akit Vasari is dicsérettel említett, járt Itáliában, festett, rajzokat készített kárpitokhoz, a Szent Lukács céh előljárója lett, valamint építészi feladatokat is kapott, Vitruviust és Serlio építészeti traktátusát fordította. Felesége Mayeken Verhulst Bessemers miniatúrakészítő és festőnő volt, az ő lányukat vette feleségül Bruegel. 1551 hiteles évszám, Pieter Bruegels-t bejegyezték az antwerpeni Szent Lukács céhbe. Vele együtt szerepelt Giorgio Ghisi, mantovai rézmetsző neve is, akivel együtt dolgozott Hieronimus Cock műhelyében. Cock (1510 k.-1570) igen tevékeny kiadó, nyomdász, s maga is rézmetsző volt, Vasarit személyesen is megismerte Rómában, műhelyében írók, tudósok, gyűjtők találkoztak, egyébként pedig rajongott Bosch művészetéért. Bruegel talán éppen ezért halmozta el a műhely rézmetszőit Bosch művei alapján készített rajzaival. Az antwerpeni műhely számos olasz festő, Raffaello, Michelangelo, Tiziano, Parmigianino, stb. festményeit is reprodukálta, különösen sok tájképet. Több németalföldi festőhöz hasonlóan Bruegel is járt Itáliában. Karel van Mander említette az utat, s művei alapján követhetjük az utazás állomásait. A nápolyi kikötőről, Reggio Calabriáról, Palermo vidékéről készült művei, valamint Rómában, 1553-ban készült metszetek felirata (a Daidalosz és Ikaroszt ábrázolóé: Petrus Breugel fec. Romae A. o. 1553) elárulja, hogy két évet töltött ott, ennek az időnek nagy részét feltehetően Rómában, ahol Julio Clovio miniatúrafestővel is dolgozott. Hazafelé a Szent Gotthárd hágón keresztül jött Rubens hagyatéki leltárában szerepelt egy Bruegel kép a hágóról. Az itáliai művészet hatása látszólag kevés nyomot hagyott a festő munkáin, de a tájképek rajzain fel lehet fedezni e befolyást, bár formai hasonlóságot inkább Patinir festészetével találunk. Művészetében sokkal meghatározóbb volt a németalföldi festői hagyomány, különösen a hóráskönyv illusztrációk, részben pedig az antwerpeni, Erasmus követő katolikus kör szellemisége. A város könyvkiadási adatai szerint Erasmus műveit 140 alkalommal adták ki ötven év alatt, ugyanezen idő alatt kilencven Biblia kiadás volt. Az antik szerzők is népszerűek voltak, Plinius mellett Juvenalis, Marcialis, Plautus, Seneca stb. szatírikus művei is több kiadást értek meg. Maga Erasmus is hivatkozott e szerzőkre, mint elődeire a "komoly tréfában". Legismertebb műveiben: a Balgaság dicséretében és a Közmondásokban - őket követte a tragikus jelenségek komikus ábrázolásmódjával. Bruegel 1559-ben festett képén a flamand közmondások közül mintegy százhúszat jelenített meg. Az 1550-es években és az 1560-as évek elején a festő leginkább a metszetkészítők számára, rajzolt, folyamatosan csak 1562-től festett. A rajzok és a metszetek egy része nagy távlatú tájképekből áll, egy-egy bibliai jelenettel, amely szinte alig észrevehető a tájban. Más részük Erasmus moralizáló, az ember gyarlóságait ironikusan, de együttérzéssel is szemlélő hitét tükröző témák, Bosch eszköztárát is felhasználó példázatok vagy közmondások sorozatai. A Hét erény és Hét fő bűn sorozata 1557 és 1560 között készült. E metszetek vásárlói a mediocriter literati, ma úgy mondanánk, művelt középosztály tagjai voltak, de nem csak ők értékelték munkáit. Bruegel patrónusa Antwerpenben egy tekintélyes kereskedő, Niclaes Jonghelinck volt, palotájában 16 festménye függött. A németalföldi államtanács elnöke, a szigorú Antoine Perrenot de Granwell bíboros is lelkesen gyűjtötte a festő képeit. Bruegel olyan tudósokkal és művészekkel került kapcsolatba, mint a már említett Ortelius, a filozófus és rézmetsző Coornhert, a híres Goltzius, a tipográfus és kiadó Plantin. Az ortodox katolicizmussal szembenálló, erasmiánus humanisták mellett a festőnek szerteágazó intellektuális kapcsolatai voltak Antwerpenben, amely nem csak kereskedelmi, hanem kulturális központ is volt. Elég, ha arra gondolunk, hogy 1560-ban 360 festő és szobrász élt itt, ami hatalmas szám! 1563-ban mégis elhagyta a várost, megnősült és Brüsszelbe költözött, nem sokkal azután, hogy barátját, Cristoph Plantint Párizsba száműzték. Brüsszelben született két fia. A költözés pontos okát nem tudjuk, de Brüsszel városától nagy megrendelést kapott a város új csatornájának építését ábrázoló képekre. A brüsszeli években, nem sokkal halála előtt készültek leghíresebb művei, a Paraszttánc és a Parasztlakodalom (1568 k.). Kapcsolata Antwerpennel és barátaival nem szakadt meg, számos rajzot és festményt is küldött oda, köztük a Hónapok sorozat darabjait. A kalendárium illusztrációk hagyományát követő nagyszerű Hónapok sorozatból öt tábla maradt fenn. Jonghelinck gyűjteményéhez tartoztak, amely később Antwerpen városára szállt. Ebből néhány darabot elajándékoztak. Lipót Vilmos Habsburg főherceg gyűjteményének 1659-es jegyzéke ötöt említett közülük, több darabja ma Bécsben, a Kunsthistorisches Museumban látható.
Bruegel fiatalon halt meg, 1569-ben, Brüsszelben temették el. Felesége halála után két fiát a miniatúrafestő nagyanya nevelte fel. Az ifjabbik Pieter Bruegel főként apja műveit másolta, míg Jan Bársony Bruegel - Rubens műhelyében dolgozott. Ő állított síremléket apjának, amelyet 1765-ig Rubens A kulcsok átadása Szent Péternek című festménye díszített. Unokája és dédunokája is festő lett, idősebb és ifjabb David Teniers.