Medici család: Mugellói (Firenze környéke) származású család. Vagyonukat pénzügyekkel, bankársággal keresték. A család vagyonának megalapozója Giovanni de’Medici volt. Fia, Cosimo a 15. század közepének legkifinomultabb ízlésű, mélyen vallásos, de a neoplatonista filozófia iránt fogékony mecénása volt. Jelentős építészeti mecenatúrája mellett (San Lorenzo, Badia Fiesolana, San Marco stb.) jelentősen támogatta az új, reneszánsz művészet kiemelkedő művészeit (Donatello, Fra Angelico). Fia, a korán elhunyt Piero („Il Gottoso” – a köszvényes) elsősorban a Palazzo Medici magánkápolnájának kifestéséről ismert (Benozzo Gozzoli). Piero fia, Lorenzo il Magnifico, a század második felében már kevésbé támogatott jelentős építkezéseket, de a humanista kultúra aktív támogatója volt, a Laurenziana könyvtárat, a budai Corvina könyvtárral egyidőben kezdte fejleszteni. Lorenzo halála után két évvel (1494) elűzték a Medicieket a városból, és csak Lorenzo fiának, Giovanninak (X. Leó) a pápai trónra emelkedése után tértek vissza a városba. A 16. században I. Cosimo de’Medici megszerezte V. Károly császártól a nagyhercegi címet, és ekkorra Firenze, a császár hűbéreseként, már egész Toszkána ura volt. I. Cosimo udvara a firenzei manierista művészet kibontakozásának volt a színtere (Agnolo Bronzino, Giorgio Vasari stb.)

Perugino (Vannucci, Pietro di Cristoforo) (1450 k. - 1523): Perugiai festő, Raffaello mestere. Mintegy fél évszázadot felölelő életműve nagy részét oltárképek és a magánáhitat céljait szolgáló Madonna-képek teszik ki. Az 1480-as évek elejére kialakult stílusa, amelyet korai firenzei tartózkodása idején elsősorban Verrocchio figurális kompozíciói és drapériarajzai valamint Piero della Francesca színhasználata, kompozíciós megoldásai befolyásoltak, az évtizedek alatt keveset változott. Jellegzetes arctípusai és figuráinak beállításai kisebb eltérésekkel ismétlődnek művein. Korai tájhátterei még inkább a németalföldi elemeket felhasználó Ghirlandaioéra emlékeztetnek (Galatzin triptichon, Washington, National Gallery), később azonban sikerrel alkalmazza a levegőperspektíva módszerét és az olajtechnika előnyeit is (Szt Sebestyén, Stockholm, Nemzeti Múzeum; Madonna gyermekével, Washington, National Gallery). Oltárképeit és freskóit a jól áttekinthető, kiegyensúlyozott, szimmetrikus csoportkompozíciók jellemzik, ahol az előtérben, mintegy színpadon megjelenő alakok mögött tájháttér, vagy a korabeli építészet klasszicizáló stílusát követő, festett architektúra jelenik meg. A firenzei S. Maria Maddalena dei Pazzi számára festett Szt. Bernát látomását ábrázoló oltárképén (München, Alte Pinakothek, 1490/1) az előtér élénk színű drapériába öltöztetett alakjai (Szt. Bernát és a Madonna, szentek), a perspektivikusan rövidülő, szürkésbarna árkádsor és a háttérben kibontakozó veduta, három, jól elkülöníthető térréteget jelöl ki. Az a tény, hogy az umbriai iskolára jellemző, hangsúlyos architektúra-ábrázolást és a firenzei figurális stílust ötvözte és nagyvonalú, egységes kompozíciókba foglalta, Raffaellón keresztül az érett reneszánsz festészet kialakulásában nagy szerepet játszott. Legkorábbi művein, Perugiában Pinturicchióval dolgozott együtt (Szent Bernát csodatételei, 1473, Perugia, Galleria Nazionale dell'Umbria), majd 1482-ben más umbriai és firenzei festőkkel együtt (Pinturicchio, Luca Signorelli, Botticelli, Ghirlandaio, Cosimo Rosselli, Piero di Cosimo) részt vett Rómában a Sixtus-kápolna alsó regiszterének kifestésében. A három, általa készített freskó és az elpusztult oltárkép közül a Kulcsok átadása Perugino egyik főműve. Az 1490-es évek első felében részben Rómában dolgozott (Albani-Torlonia poliptichon, 1491k.), de elsősorban Firenzében festett oltárképeket (Trónoló Madonna szentekkel, Firenze, Uffizi; Pazzi triptichon, Firenze, S. Maria Maddalena dei Pazzi), de a paviai Certosa számára is készített oltárképet (Mária gyermekével, Szt Mihály, Tóbiás és az angyal, London, National Gallery, 1499). 1495 után viszont egyre inkább Perugiában kap jelentős megbízásokat, köztük is a legfontosabbat, a Collegio del Cambio fogadótermének kifestését (1495-1500). Perugino életművének legnagyobb önálló freskóciklusa a quattrocento ikonográfiai sémáknak megfelelően a városállam számára fontos kardinális erények nőalakjait, és alattuk az azokat megtestesítő antik hősöket mutatja be. A mennyezet all'antica jellegű, groteszk díszítéssel ellátott, rendkívül gazdag dekorációjában az égitesteket megszemélyesítő, diadalszekéren vonuló antik istenek jelennek meg. Raffaello együttműködése Peruginóval (valószínűleg 1495-1505) elsősorban az előbbi számára volt gyümölcsöző, aki azonban korai, mesterét tökéletesen imitáló korai művei után (Mond keresztrefeszítés, London, National Gallery, 1502/3) fokozatosan eltávolodott stílusától. Perugino késői művein, akinek művészete 1500 után már konzervatívnak számított, formái egyre inkább rutinszerűen ismétlődnek művein. Ennek ellenére, életének utolsó húsz évében is számos megbízást kapott Perugiában (S. Agostino oltár, Perugia, Galleria Nazionale dell'Umbria, 1506-1520), és Perugián kívül is (Ámor és Castitas harca, Párizs, Louvre, 1505, Isabella Gonzaga számára).

Petrarca, Francesco (1304–1374): Itáliai költő, valójában az első humanista. Kéziratokat kutatott fel, megalapozta az újkori szövegkritikát, a klasszika filológiát, a latin szó megszállottja volt. Apja – firenzei száműzött – Avignonban élt, a pápai udvarban, s Petrarca is itt nevelkedett. 1339-ben járt először Rómában, de Vaucluse-ban rendezkedett be „remeteségre”, 1341-ben Rómában költővé koszorúzták. Padovában, majd Milánóban is élt, diplomáciai küldetéseket is vállalt. 1362-ben Velencében telepedett le. 1370-től a Padova melletti Arquában talált otthonra, itt is halt meg. Latinul kiterjedt levelezést folytatott, új életre keltette az antik műfajt, az esszét. Világhírét olasz nyelven írt verseinek köszönheti, A melankolikus canzoniere, édes-bús dal, irányzatot teremtett, évszázadokig hatott. A petrarcai versforma, a szonett, számos költőt ihletett, szigorú zártsága, kicsiszolt formája, csodálatos egyensúlya próbakő lett az utódok számára.