Gentile da Fabriano (1370 k.–1427): Az internacionális gótika egyik legjelentősebb itáliai festője, műveinek jellemzője a rendkívül aprólékos részletábrázolás, a természeti részletek gazdag bemutatása, és a ruhák, gazdag brokátok megfestése, amely a kor udvari eszményeinek felelt meg. Képein gyakran poncolással kialakított, fém rátéteket alkalmazott. 1408–ban részt vett a velencei Palazzo Ducale nagytermének (Sala del Maggior Consiglio) kifestésében (elpusztult). Legfontosabb művei: Mária megkoronázása, 1420 k. (Malibu, LA, J. Paul Getty Museum), Quaratesi poliptichon (Firenze, Uffizi, London, National Gallery). Főműve a Firenzében, Palla Strozzi megrendelésére, a Santa Trinita templomba 1423–ban készített nagyméretű oltárképe, amelynek főtábláján a Királyok imádása látható. (Firenze, Uffizi, illetve a predella egyik táblája Párizs, Louvre) A római San Giovanni in Laterano bazilikában készített freskói, a velenceiekhez hasonlóan, elpusztultak. Egyetlen ismert freskója az orvietói dómban található, Trónoló Madonnát ábrázoló falképe. Gentile jelentősége az internacionális gótikus stílus elterjesztésében is kimutatható, Velencében (Michele Giambono, Jacopo Bellini) és Firenzében egyaránt. Firenzében azonban már vele egyidőben alkotott Masaccio is.

Ghiberti, Lorenzo (Lorenzo di Bartolo) (1378–1455): Firenzei ötvös és szobrász, az itáliai korareneszánsz szobrászat egyik legfontosabb alakja. Az 1401–ben a firenzei keresztelőkápolna bronzkapujára kiírt pályázatot Brunelleschivel és Jacopo della Querciával szemben nyerte el. A Battistero északi kapuját 1410 és 1425 között készítette el, ahol domborművei stílusára még az internacionális gótika lágy formavilága a jellemző. Az északi kapu 28 domborműve Jézus gyermekségének és a Passiónak az epizódjait mutatja be, az alsó két sorban pedig az evangélisták és az egyházatyák kaptak helyet. Közben részt vett az Orsanmichele fülkeszobrainak az elkészítésében is (Keresztelő Szent János, 1412–16, az Arte di Calimala számára). 1425–ben Donatellóval és Jacopo della Querciával együtt készítette el a sienai székesegyház keresztelőkápolnájában a keresztelő kút domborműveit. A Donatello által itt alkalmazott, perspektivikus elemeket felvonultató, négyzetes formátumú bronzreliefek stílusa nagy mértékben hatott rá. 1425 és 1450 között készítette el főművét, a tíz bronzdomborművön az ótestamentumi hősök életét bemutató keleti bronzkaput a firenzei Battistero számára, a Porta del Paradisót (ma a Museo dell’Opera del Duomóban). Élete végén készítette, műhelyével, köztük fiával (Vittore Ghiberti) közösen a déli, Andrea Pisano féle Trecento bronzkapu szárköveinek nagyszabású, részletgazdag bronz keretdíszeit. Elméleti irodalmi munkássága is jelentős, Commentarii című művében három könyvben foglalja össze művészetelméleti nézeteit és saját életművét is ismerteti.

Lorenzo Monaco (Piero di Giovanni) (1370 k. – 1425 k.): Firenzei festő és miniátor, a 15. század első évtizedeiben az internacionális gótika egyik legjelentősebb firenzei képviselője. Fra Angelico mestere volt. Fő művei: Mária koronázása oltár (Firenze, Uffizi, ), Mária koronázása oltár (London, National Gallery, 1414 k.), Királyok imádása (Firenze, Uffizi, 1422 k.)

Masolino da Panicalen (Tommaso di Cristofano di Fino) (1383 – 1440 v. 1447): Az internacionális gótika egyik legjelentősebb festője Itáliában, legkorábbi művei, elsősorban táblaképek a lágy stílus jellegzetességeit mutatják. (Madonna gyermekével, Bréma, Kunsthalle, 1423; Angyali üdvözlet, Washington, National Gallery of Art, 1425-30 k.). Masaccióval együtt kezdi festeni a firenzei Santa Maria del Carmine templom Brancacci kápolnájának freskóit (Szent Péter prédikációja, Tabitha feltámasztása, Bűnbeesés), majd Rómába távozik, ahol Branda Castiglione megrendelésére 1428 és 1430 között elkészíti főművét, a San Clemente templom Castiglione-kápolnájában Alexandriai Szent Katalin életét ábrázoló freskóit, illetve a Santa Maria Maggiore bazilika oltárképét (Utóbb darabokra szedve, . Rómából Filippo Scolari (Pippo Spano, Ozorai Pipó) humanista műveltségű zsoldosvezér hívására Magyarországra jön, de itteni művei nem maradtak fenn. Miután Itáliába visszatér, Branda Castiglione számára dolgozik, a lombardiai Castiglione Olonában (Collegiata).

Pisanello, Antonio (Antonio Pisano), (1395 k. - 1439 u. (1455 k.)): az internacionális gótika festészetének egyik legkiemelkedőbb itáliai képviselője volt, korának egyik legismertebb művésze. A humanisták közül Guarino Veronese és Tito Vespasiano Strozzi is megemlékezett róla. Korai művein lombard iskolázottságának hatása tükröződik (Fürjes Madonna, 1420 k., Verona, Castelvecchio), de későbbi képeire is jellemző az aprólékos, részletgazdag természetábrázolás. Legjelentősebb műveit az észak-itáliai udvari központok mecénásainak megrendelésére készítette. Valószínűleg Gentile da Fabriano hívására ment Velencébe, ahol az utóbbi halála után egyedül fejezte be a Palazzo Ducale nagy tanácstermének (Sala del Maggior Consiglio) freskódekorációját, amely azonban az 1557-es tűzvészben teljesen elpusztult. Legkorábbi fennmaradt freskója a veronai székesegyházban (Basilica di San Fermo), Niccolo di Brenzoni síremléke fölé festett Angyali üdvözlet (1424-6 k.). 1431-2 k. Rómában tartózkodik, ahol a San Giovanni in Laterano bazilika számára készít falképeket a főhajóban (elpusztult). Veronai tartózkodásának legfontosabb emléke a S. Anastasia templom Pellegrini-kápolnájának boltíve fölé festett, részben erősen sérült állapotban fennmaradt freskója (Szent György és a trebizondi hercegnő, 1433-8 k., jelenleg leválasztva, a sekrestyében). A háttérben megjelenő két akasztott ember alakjához valóság után készített vázlatok (London, British Museum, New York, Frick Collection), a lovasok zsúfolt kompozíciójához (Párizs, Louvre), valamint az előtérben látható kutyához és Szent György erős rövidülésben ábrázolt lovához készített tanulmányrajzai Jacopo Bellini vázlatkönyvei mellett a korszak rajzművészetének legkiemelkedőbb emlékei. Legtöbb rajzát az ún. Vallardi kódex tartalmazza (Paris, Louvre). Szent Eustachius látomását ábrázoló táblaképe ugyanekkor készülhetett (1436-8k., London, National Gallery). Ekkortól kezdve elsősorban a ferrarai d'Este- és a mantovai Gonzaga-udvar (Lovagi csata jelenetei, freskó, Mantova, Palazzo Ducale, 1447 k.) szolgálatában állt. Félalakos profilportréi a reneszánsz arcképfestészet legkorábbi példái közé tartoznak (d'Este hercegnő portréja, 1436-8 k., Párizs, Louvre; Lionello d'Este portréja, 1441 k., Bergamo, Accademia Carrara). Luxemburgi Zsigmond, későbbi Német-római császárról is készít portrét (1432 k., profilrajz, Párizs, Louvre), de a korábban neki tulajdonított, pergamenre festett arcképet (Bécs, Kunsthistorisches Museum) újabban cseh festőnek, az ún. Kapucinus képmások mesterének tulajdonítják. 1445 k., ferrarai tartózkodása alatt készülhetett egyetlen szignált táblaképe (A Madonna megjelenik Remete Szt. Antalnak és Szt. Györgynek, London, National Gallery). A ferrara-firenzei uniós zsinaton tartózkodó bizánci császár, VIII. Joannés Paleologos számára készítette az első, kommemoratív jellegű, személyes érmet, előoldalán a császár profilportréjával, hátoldalán az uralkodó lovas alakjával (1438 k.). Az 1440-es években több, hasonló jellegű bronzérmet készít, amelyeket elő oldalukon általában a megrendelő arcképe, hátoldalukon az ábrázolt erényeire utaló személyes emblémák díszítenek (Gianfrancesco Gonzaga, Niccolo Piccinino, Filippo Maria Visconti, Lionello d'Este, Sigismondo Pandolfo Malatesta, Novello Malatesta, Vittorino da Feltre, Lodovico III. Gonzaga, Cecilia Gonzaga, Pier Candido Decembrio, Alfonso V. d'Aragona, Inigo d'Avalos). Az utóbbiak témaválasztása a kibontakozó reneszánsz humanizmus hatásáról tanúskodik, elsősorban a Lionello d'Este számára hat különböző változatban elkészített példányok. Pisanello éremművészete már a század közepén követőkre talált (Matteo de'Pasti: Leon Battista Alberti medálja, 1446-50). Életének utolsó éveit a nápolyi királyi udvarban töltötte.

Sluter, Claus (Haarlem, 1340 k. – Dijon, 1406 k.): Németalföldi származású szobrász, akinek életműve elsősorban Merész Fülöp burgundiai herceg dijoni udvarához kötődik, az 1400 körüli internacionális gótika egyik legjelentősebb egyénisége. 1379 és 1388 között Brüsszelben dolgozott. Főműve a Merész Fülöp által a Dijon melletti Champmol karthauzi kolostora számára faragott, a bejárati kapuzatot díszítő szobrai (Madonna gyermekkel, Merész Fülöp és felesége, 1388-93), és elsősorban a kerengőben felállított kútház, a Mózes-kút (1395-1406). Ez utóbbinak a felső részét eredetileg egy Kálvária-csoport díszítette, a hatszögű kútház oldalaihoz pedig az ószövetségi próféták plasztikusan faragott, egyéniesített vonásokkal megformált robusztus, de az udvari eleganciát sem nélkülöző szobrai csatlakoznak (Mózes, Dávid, Zakariás, Dániel, Izajás – elpusztult, Jeremiás) A dijoni építkezés vezetését 1388-ban vette át Jean de Marville-től, és egy évvel később Sluter folytatta a Merész Fülöpnek állított síremlék faragását is.