Az internacionális gótika ismérvei, a stílus forrásai, a lágy stílus 1400 körül.

Európa 1400 körüli művészetét, tágabban értelmezve, a 14. század utolsó harmadának és a következő század első évtizedeinek festészetét és szobrászatát a huszadik századi szakirodalomban internacionális gótikának szokás nevezni. Ez a meghatározás azt a jelentést hordozza magában, amely szerint a gótikus stíluson belül kibontakozó új tendenciák Európa egész területén, egy időben, hasonló formai jellegzetességekkel jelentek meg. Ennek okait többféleképpen is meg lehet határozni, de létrejöttében minden bizonnyal szerepet játszottak azok a gazdasági és politikai tényezők is, amelyek a térség nagy részén hasonló válságtüneteket idéz tek elő. 1378-ban, az avignoni pápaság megszűntével egyházszakadás jött létre, IV. Károly halála után, de már életében is, a német-római császári hatalom jelentősen meggyengült, a francia királyi hatalom egy elmebeteg uralkodó kezébe került (VI. Károly, 1380-1422) és a 14. század végén egymást követték a parasztlázadások, jelentősen megerősödtek az eretnekmozgalmak. A korszakban ugyanakkor egyre jelentősebb gazdasági és politikai hatalomra tettek szert a városok, elsősorban Itáliában és a Németalföldön. A korszak művészetét, amelynek gyökerei a 14. század közepéig nyúlnak vissza, jelentősen meghatározta az udvari központok ízlésvilága, és ezzel is magyarázható, hogy az úgynevezett internacionális gótika különböző központjaiban olyan hasonló, egymással gyakran közvetlen kapcsolatban álló stílusjelenségeket tapasztalunk. Udvari művészetnek tehát abban az értelemben lehet nevezni az internacionális gótikát, hogy benne az udvari központok idealizáló eszméi érvényesülnek, és valóban azt tapasztaljuk, hogy a korszak jellegzetes művein gyakran visszatükröződik ez az arisztokratikus életforma. Az internacionális gótika elnevezésen kívül ismert egy másik, a korszak formai jegyei alapján kialakult meghatározás, és ez a lágy stílus fogalma. E definíció a gótikán belül ekkor kialakuló stílustendenciát az azt meghatározó legjellemzőbb fogalommal írja le. Ez a lágyság érvényes úgy a figurák alakjának lágy, "S" vonalú beállítására, a jellegzetes drapéria-kezelésre, és ugyanígy az ábrázolások érzelmességére is. A lágyságról szóló megállapítás ma számunkra talán többet is jelent, mint csupán egy idealizált, minden természetközelsége ellenére kevésbé a valóságmegfigyelésre, mint a szépség elvont ideájára és mesterséges formuláira épített ábrázoló művészet általános jellemzését. A lágy stílus egyben a harmónia - talán utoljára egyetemes érvénnyel jelentkező - igényét is kifejezi: a kulturált, az udvari nevelési formák által pallérozott s a személyes vallásosság lelki tapasztalataival gazdagított érzelmesség megnyilvánulását a művészet minden területén.

Az internacionális gótika legfontosabb központjai a 14. század második felétől kezdve elsősorban a jelentős uralkodói hatalom köré szerveződő udvarok, másrészt azok a városok, ahol az egyre inkább arisztokratikus külsőségeket felvevő polgárság révén e stílus kedvező fogadtatásra lelt. Ezek a központok: Avignon, a pápák székhelye 1377-ig, Prága, a császári székhely IV. Károly és I. Vencel alatt 1400-ig, Siena, amely korábban jelentősen meghatározta éppen az avignoni udvar művészetét, Firenze, valamint Észak-Itália jelentős központjai (Velence, Rimini), Párizs, Burgundia, és ezen belül elsősorban Dijon, a hercegi székhely, valamint a Rajna-vidék városai. Angliában, elsősorban II. Edward londoni királyi udvarában jelentkezik a francia igazodású művészet, melynek legszebb emléke a Wilton diptichon. A korszak művészeti összképét jelentősen meghatározza Közép-Európa gazdasági és politikai felemelkedése. Prága és a cseh királyság mellett a lengyel, valamint Luxemburgi Zsigmond (uralk. 1387-1437) révén a nemzetközi politikai életben is jelentőssé váló magyar királyság is.

A korszakban több új képtípus kialakulásával, vagy elterjedésével is számolnunk kell. Ilyen ezek közül a magánáhitat céljaira szolgáló, tehát devocionális képtípus, az Andachtsbild, valamint elsősorban az uralkodói reprezentáció céljait szolgáló portré. Ez utóbbinak jellegzetes példái a II. (Jó) Jánost ábrázoló, valószínűleg Párizsban készült profilportré, valamint a korábban Pisanellónak, ma már inkább cseh festőnek tulajdonított képmás Zsigmond királyról.

Francia festő: II. (Jó) János arcképe