Marlowe és Shakespeare

A gazdag angol udvar vonzza az európai mestereket. A Tudor-uralkodók palotáit flamand, németalföldi festők képei díszítették. Legtovább az angol irodalomban él a manierizmus. Marlowe (1564-1593) megjelenésével kezdődik. A képzőművészetben igazán maradandót nem tudott felmutatni a korszak. Akárcsak kortársai nagy többségére, Shakespeare-re, Marlowe-ra is nagy hatással voltak a Machiavelli Principé-jében kifejtett eszmék, hőseik között sok machiavellisztikus, erőszakos, amorális, uralomra vágyó, kettős erkölcsöt hirdető jellem van. Azonban Marlowe-t még lenyűgözik ezek a jellemek (Faustus, Tamerlán, Máltai zsidó), Shakespeare nem lát bennük csodálnivalót (III. Richárd, Othello), sem Machiavelli emberfeletti erkölcsfilozófiáját, zsarnokságát, világhódítását, Isten ellen lázadását nem szentesíti műveiben. Nemcsak műveinek nyelvezete (szóviccek, képgazdag, virtuóz, bonyolult kifejezésmód, túlterhelt metafizika, paradox megfogalmazások) manierista, hanem a szerző megrögzött, olthatatlan vonzalma is a különöshöz, bizarrhoz. Shakespeare összes műve közül az Antonius és Kleopátra a legérzékibb, legerotikusabb, s a legmanieristább alkotása. Kleopátra még a halálról is úgy beszél, mint a szeretőjéről, akinek az ölelése fáj, de kívánatos. A felfokozott érzékiség és a szerelem ambivalens jellege Antoniusnál szüntelen belső konfliktussal jár. Általános manierista sajátság az effajta kevert testi-szellemi, érzéki-spirituális, morális-amorális természetű erotika, amelyben minden együtt van: boldogság és boldogtalanság, erő és gyengeség, uralom és engedelem.