A rézmetszet és a rézkarc

A mélynyomó eljárások legrégibbje a rézmetszet volt, amely a niello-technikából, az aranyművesek műhelyéből indult ki a 15. század közepén. Ugyanis a vésett mintát a korabeli ötvösök úgy ellenőrizték, hogy festéket juttattak a vésetekbe, és arról papírnyomatot vettek. Ezeket a nyomatokat mintagyűjteményként is használták. A rézmetszet Itáliával egy időben indult útjára a német területeken is, első művelői közé tartoznak a Játékkártyák Mestere, majd a szignója alapján ES Mesternek nevezett művészek. A korai rézmetszeteket leginkább zarándokhelyi kegyképeknek szánták, vagy újévi üdvözlőlapnak, esetleg imakönyvbe ragaszható illusztrációként vásárokban, ünnepségeken árulták.

A rézmetszés gazdagon árnyalt, hajlékony formanyelvének alapjait Martin Schongauer teremtette meg, majd ebben is Albrecht Dürer munkássága állt az élen.

Utoljára jelent meg a mélynyomó eljárás másik változata, a rézkarc, amely először használt fel a sokszorosított grafikában vegyi folyamatokat. Valószínűleg a fegyver- és páncélkészítők köréből került át a képzőművészetbe, és első példányai, mivel akkor még nem ismertek a vörösréz maratására alkalmas anyagok vaslemezre készültek. Ezek közé tartozik DürerSzent Jeromosa is. Az első valódi rézkarcok, amelyek ránk maradtak, Albrecht Altdorfer és Parmigianino művei voltak. A technikát, amely könnyed vonalaival a legnagyobb ábrázolásbeli szabadságot adta a művésznek, és a legváltozatosabb kifejezésbeli lehetőségeket nyújtotta a számára, a 16. században még csak néhány művész használta. Alkalmazása csak később vált széleskörűvé, és mind művészi, mind technikai szempontból Federico Barocci, és a következő század nagy mestere, Rembrand van Rijn vitték a legmagasabb színvonalra.

Albrecht Dürer: Apokalipszis egyik lapja: Az Apokalipszis négy lovasa