Manierizmus: (olasz: maniera: modor, stílus) a 16. században az érett reneszánszból kifejlődő, annak harmónikus arányrendszerét felbontó stílusirányzat. Eredetét Raffaello (Borgo égése) és Michelangelo egyes műveire vezetik vissza. A manierizmus elterjedéséhez az 1520–as évektől nagyban hozzájárult a Sacco di Roma traumája is. Korai képviselői Firenzében Jacopo Pontormo, Rosso Fiorentino voltak, Rómában Michelangelo, más városokban Pontormo, Correggio (Párma), Domenico Beccafumi (Siena), Giulio Romano (Róma és Mantova), Tintoretto és Jacopo Bassano (Velence). A manierizmus festészetének utolsó nagy alakja El Greco volt. A manierzmus korszaka kedvezett a különös, excentrikus egyéniségeknek. A manierista művészetben kedvelt volt a hagyományos arányok eltorzítása, a mozgalmas, kicsavarodó testek alkotta figurakompozíció, a lineáris perspektíva eltorzítása, a festészetben pedig a felületek teljes kitöltése (horror vacui). A manierista művészet központjai a 16. század közepétől, Itálián kívül, elsősorban fejedelmi udvarok (Fontainebleu, Prága) voltak. A flamand manierista festészetben jelentek meg a szakrális témáktól független, önálló műfajok, az életkép (zsáner), a tájkép és a csendélet.

Perspektíva: (latin: perspicere: tisztán látni, átlátni) háromdimenziós tárgy ábrázolásának módszere sík felületen, a térábrázolás tudománya. A perspektíva ókori görög és római változata a lineáris, vagy ortogonális perspektíva volt, ahol az enyészvonalak egy függőleges mentén, több enyészpontban találkoznak. A centrális (lineáris) perspektíva a XV. század eleji Firenzében alakult ki, megalkotója Brunelleschi volt. A barokk, illúzionisztikus perspektívát Andrea Pozzo fejlesztette ki.

Rövidülés: a perspektivikus ábrázolásnál alkalmazott módszer, melynél a képsíkkal nem párhuzamos felületek a perspektíva szabályainak megfelelően, a sík vetületen a távolság arányában fokozatosan kisebbednek.

Sacco di Roma (olasz: szakkó di Róma) Róma kirablása. 1527-ben V. Károly német–római császár seregei bevonultak Rómába, és napok alatt szinte teljesen kifosztották. Az itáliai reneszánsz művészet fejlődésében fordulópontot jelent, mert a város feldúlása okozta trauma hozzájárult a manierizmus térhódításához.

Sacra Conversazione: (olasz: szakra konverzációne) szent társalgás. Az itáliai oltárképfestészetben a 15. század elején, Firenzében kialakult típus, amelyen a középen általában a trónoló Madonna látható gyermekével, körülöttük pedig álló szentek csoportja látható. A palának nevezett, egy táblából álló oltárkép váltotta fel a szenteket elkülönítve megjelenítő politpichont. A szentek csoportjának vízió–szerű jelenlétét fokozta, hogy az oltárképen a festett architektúra gyakran az oltárkép valóságos keretét folytatta. (pl. Giovanni Bellini, San Giobbe oltár, Velence, Gallerie dell’Accademia, 1488)

Scuola: (olasz: iskola) elsősorban Velencében, a világi konfraternitás elnevezése. Általában gazdagon díszített, a scuola védőszentjének élettörténetét elbeszélő képsorozattal díszítették. (Ld. Tintoretto, Scuola di San Rocco)

Studiolo: (olasz) a 14. században, Petrarca nyomán kialakult helység, amely a tudományokban való magányos elmélyülést, a vita contemplativa eszményeit szolgálta. A studiolóban gyakran kisebb antik tárgyakból, gemmákból, kisbronzokból álló gyűjteményt is elhelyeztek. A studiolo általában a 15. századi itáliai fejedelmi paloták része volt, és gazdagon díszítették antik témájú festményekkel (Isabella d’Este, Ferrara), erényalakokkal vagy múzsákkal (Borso d’Este, Belfiore), vagy az antik és a középkori tudományok jeles alakjainak portréival (Urbino, Federigo da Montefeltro). A studiolo ábrázolása kedvelt volt a 15. századi festészetben, elsősorban Szent Jeromost jelenítették meg így. (Domenico Ghirlandaio, Firenze, Ognissanti, Antonello da Messina, London, National Gallery)