Parmigianino (Mazzola, Girolamo Francesco Maria) (1503 – 1540): pármai festő és rajzoló, az itáliai manierizmus, az ún. prima maniera első nemzedékének egyik legkülönösebb képviselője. Rövid élete alatt a festészet mellett alkímiával is foglalkozott. Noha apja is festő volt (Filippo Mazzola), stílusára elsősorban a szintén pármai Correggio hatott (Pásztorok imádása, Róma, Galleria Doria Pamphilij, 1524/5). Festészete már 1524 - 1527 közötti római tartózkodása előtt is eklektikus módon gazdagodott a raffaellói és michelangelói tanulságokkal (Parma, S. Giovanni Evangelista, kápolnafreskók szentek alakjaival, 1522-3). A Sacco di Roma elől először Bolognába ment (Szt Rókus donátorral, Bologna, S. Petronio, 1527), majd 1530-ban visszatért szülővárosába. Élete utolsó tíz évében Parmában és a közeli Casalmaggioréban dolgozott (S. Maria della Steccata, Parma, presbitérium, freskó, 1535-9). Ekkor készült Elena Baiardi megrendelésére a parmai S. Maria dei Servi magánkápolnájába főműve, az ún. Hosszú nyakú Madonna (Firenze, Uffizi, 1535). Parmigianino, hasonlóan Pontormo, Rosso Fiorentino vagy Domenico Beccafumi festészetéhez, már korai műveiben is arra törekedett, hogy a klasszikus, kiegyensúlyozott kompozíciós sémákat dekoratív eszközökkel bontsa fel. Alakjait ezért a perspektivikus térábrázolás, valamint az egységes arányrendszer szabályait eltorzítva helyezi el képein. A részletformákat festői eszközöket alkalmazva, szenvedélyes ecsetkezeléssel mutatja be (Szt Katalin misztikus eljegyzése, London, National Gallery, 1525/6; Madonna gyermekével, Szt Zakariás, Mária Magdolna és a gyermek Ker. Szt János, Firenze, Uffizi, 1530 k.). Kisméretű Önarcképén (Bécs, Kunsthistorisches Museum, 1524) az előtér és a háttér arányai játékos módon torzulnak el a domború tükörben, Szt. Pál megtérését ábrázoló festményén (Bécs, Kunsthistorisches Museum, 1527-8) pedig a szent mozdulatát ismétlő, nagyszerű ágaskodó ló uralkodik a kompozíción. Oltárképein többször visszatér a képfelület vízszintes kettéosztásának eszközéhez, ahol az előtér és a háttér alakjai egymástól szigorúan elhatárolva, egymás alá rendelve jelennek meg (Szt. Jeromos látomása, London, National Gallery). Correggio meleg koloritját (Diána és Akteon, mennyezetfreskó, Fontanellato (Parma), Rocca Sanvitale, 1523 k.) későbbi művein egyre inkább fémes, hűvös árnyalatok váltják fel (Madonna a gyermekkel, Szt István vértanú és Ker. Szt János, Drezda, Gemaldegalerie, 1540). Semleges háttér előtt megfestett női képmásainak bensőséges hangulata és csendes visszafogottsága Parmigianino portréművészetének legkiemelkedőbb darabjaivá avatják e képeket (Turbános hölgy, Parma, Pinacoteca Nazionale, 1530 k., "Antea", Nápoly, Gallerie Nazionali di Capodimonte, 1535-7). Kompozícióihoz készített virtuóz rajztanulmányai pedig a cinquecento grafika legnagyszerűbb alkotásai közé tartoznak.
