A manierizmus ismérvei, forrásai

A maniera szó, amelyből a huszadik századi művészettörténet-írás megalkotta a manierizmusstílusfogalmát, eredetileg stílust, kifejezésmódot jelölt. A 16. századi itáliai művészetben a század elején, Firenzében kialakuló új festői nyelvezetet nevezték bella manierának, azaz szép stílusnak. A kifejezéshez azonban később negatív jelentéstartalom párosult: a magyarban is ismert maníros kifejezés mesterkéltet jelent. Ezt a mesterkéltséget kérte számon a manierista festőkön a 17. században a barokk művészetelmélet olyan jelentős gondolkodója, mint Giovanni Pietro Bellori. Ennek a negatív megítélésnek az az oka, hogy a 16. századi festészet, és általában a képzőművészet és irodalom fejlődésében a harmadik évtized elején olyan változások következtek be, amelynek eredménye az érett reneszánsz kiegyensúlyozott, harmonikus stílusától jelentősen eltért, pontosabban azokkal ellentétes ideákat kezdett követni. Lényegében antiklasszikus tendenciának lehet tekinteni a manierizmus művészetét. Leonardo, Raffaello és a korai Michelangeloműveinek szimmetrikus és arányos kompozíciói, a klasszikus gúla alkalmazása a Madonna-képeken, a harmonikus színhasználat olyan stíluselemek voltak, amelyeket az új generáció képviselői már elvetettek. Az 1520-as évektől fogva nem csak Firenzében, hanem Itália-szerte a helyi, és egymásra gyakran erős hatást gyakorló iskolákban más-más módon, de a klasszikus harmónia felbomlásával találkozunk. A 16. századnak az érett reneszánsz utáni időszakát ezért nevezte el a modern művészettörténet írás manieristának. Ez a stíluskorszak azonban éppen azoknak a festőknek a műveiből táplálkozik, akik az érett reneszánsz megteremtői is voltak: Raffaello és Michelangelo.

Raffaello késői művei, elsősorban a Stanza dell Incendióban található Borgo égésefalkép, valamint a Krisztus színeváltozásaoltárkép már magukban hordozzák a manierizmus jellegzetességeit. Michelangelo, aki messze túlélte Raffaellót, saját életművében képviseli a klasszikus, érett reneszánsz művészetének teljes felbontását. Ebből a szempontból meghatározóak az 1540-es években, Rómában készült freskói, a Sixtus-kápolnaUtolsó ítélet-freskója és a cappella Paolina két falképe, valamint a manierizmus egyik alaptípusává vált, a kicsavarodó emberi testet megformáló Vittoriaszobra még az előző évtizedből.

A manierizmus korszakában az egyedi, furcsa vonások szeretete nagyban hozzájárult a furcsa, művészegyéniségek kiemelkedéséhez, amilyen Pontormo vagy a görög származású, és később Spanyolországban letelepedő, de korai korszakát Velencében töltő El Greco. Greco karrierje egyben azt is mutatja, hogy a század második felére a manierizmus már messze túllépte Itália határait, és nemzetközi, európai stílusjelenséggé vált, amelynek mindenhol kialakultak a helyi jellegzetességei. Sok esetben, mint Németalföldön, a manierizmus szinte közvetlenül a késő gótikus művészeti hagyományokra épült, amit az is lehetővé tett, hogy alapjában véve mindkét stílustendencia antiklasszikusnak tekinthető. A manierizmus bizonyos értelemben válságtünet is, az átalakuló európai társadalmak új esztétikai igényeit mutatja, és egyben ez az a korszak is, amikor a reformáció terjedésével párhuzamosan a művészetben egyre inkább deszakralizálódik. Ennek eredménye, hogy a század második felében alakulnak ki azok az önálló festészeti műfajok, mint a tájkép, a csendélet és az életkép, amelyek a 17. századtól kezdve természetes témái az európai festészetnek. Az európai manierizmus másik sajátossága, hogy egyaránt érvényesült a németalföldi városok polgári környezetében, és a században kialakuló abszolutisztikus udvaraiban is, mint amilyen I. Ferenc fontainebleau-i, vagy II. Rudolf prágai udvara volt.

Raffaello: Borgo égése

Michelangelo: Utolsó ítélet