A késői Giovanni Bellini

A 15. század utolsó évtizedének Velencéjében megváltozott a kulturális klíma. Miközben Itália legtöbb városállama és fejedelemsége nehezen birkózott meg a kora reneszánsz végét átható válság-jelenségekkel, azaz a kereszténység és az antikvitás-eszmény kibékíthetetlen konfliktusával, az adott államforma megkérdőjelezésével, a gazdasági gondokkal stb., a lagúnaváros szellemi élete ebben az időben hihetetlenül fölpezsdült. Politikájában ugyanis bölcs egyensúlyt tudott teremteni a szárazföld, a "terra ferma" hódítását célzó ambíciók, valamint a kereskedelmet éltető és kelet felé kiutat kereső diplomácia között. Nem utolsósorban e páratlan szellemi stratégiának köszönhette, hogy a művészeti félperiféria helyzetéből egyszeriben centrummá válhatott. Igaz, Firenze hanyatlása is hozzájárult ahhoz, hogy a humanizmus fontos központja és a megújuló stílus e korban éppen itt talált otthonra.

A művészet rangemelkedése leginkább egy nagynevű festőcsaládhoz köthető, a Belliniekhez. Az apához, Jacopóhoz, valamint idősebb fiához, a Serenissima hivatalos ünnepségeit megörökítő Gentiléhez, de leginkább a festőiség velencei forradalmát megindító ahhoz az ifjabb fiúhoz, aki hosszúra nyúlt pályája alatt egymaga lendítette át a táblaképfestészetet a vonalat hangsúlyozó későgótikus modorból, többek között az olajtechnika révén a színek harmóniájára épülő tonális festészet kibontakoztatásáig. Giovanni Bellini, más néven Giambellino a századfordulón óriási tekintélynek és hatalmas műhelynek örvendhetett.

Nem utolsósorban miatta kereste föl a várost a nyughatatlan szellemű Leonardo, hogy elmélyedjen a levegőperspektíva tanulmányozásában, és a vándorlásban fáradhatatlan Dürer, hogy a Frari refektóriumába készített triptichon alkotó továbbgondolása révén adjon új lendületet az északi reneszánsznak. Utóbbi egyébként 1506-ban megírhatta azt is a mesterről, hogy nagyon öreg és még mindig a legjobb a festészetben. Ekkor már nem csak a derengő aranyos barnára árnyalt kápolnákban súlyos kazulát hordó szentek között trónoló, és szent beszélgetést, sacra conversazione-t folytató Madonna-képek válhattak az új generáció példaképeivé (mindenek előtt a San Giobbe és a San Zaccaria nagyszerű oltárai), hanem azok a Mária-gyermek kompozíciók is, amelyek a naplemente fénnyel átjárt lágy venetói kultúrtájában találták meg az idill intim formáját.

Az idill új igénye a Bellini-tanítványoknál összetalálkozott az új műveltségeszmény kifejezésének vágyával. Eredetileg ez mozgatta a Velencét később elhagyó Sebastiano del Piombót, ez hatotta át a szépasszonyok későbbi sikerfestőjét Palma Vecchiót, ez ejtette rabul a később komor tónusokra váltó Lorenzo Lottót. Pályájuk kezdetén ugyanis valamennyien a bonyolult ikonográfiákban tetten érhető humanista tartalmak és a kifinomult életstílus krisztianizált formájának váltak hűséges követőivé.

Giovanni Bellini: Sacra Conversazione