Belvedere: (olasz: szép kilátás) kastélyok vagy paloták magaslati részein elhelyezett kilátóterasz, vagy parkok magasabb pontján álló, pavilon vagy toronyszerű építmény. Lejtős talajon felépített, hosszú parkot magába foglaló épületegyüttes neve is lehet, ahol a magasabb szinten lévő épületszárnyból tágas kilátás nyílik a parkra. (Ld. Belvedere palota, Vatikán, Bramante, 1500 k., illetve Bécs, 18. század eleje.)

Cinquecento: (olasz: csinkvecsentó, jelentése: ötszáz) a 16. század, tehát az 1500–as évek itáliai művészetét jelölő kifejezés.

Falpillérvagy pilaszter: Négyzetes, általában téglalap alaprajzú, a fal síkjából kiugró, de azzal egybeépített faltagoló elem, lényegében a falba süllyesztett pilaszter. A románkori építészetben gyakran alkalmazták hevederívek alátámasztására.

Féloszlop: a fal síkjából kiugró, de azzal összeépített, félkör alaprajzú faltagoló elem. A gótikus építészetben a pillérkötegek tagolására szolgáló fél- vagy háromnegyed oszlopok a bordás keresztboltozatok alátámasztására szolgáltak. A klasszikus építészet mintájára a reneszánsz és a barokk korszakban gyakran használták az antik féloszlopokat homlokzatok tagolására.

Görögkereszt alaprajz: egyenlő szárú kereszt alaprajzú, centrális épület alaprajzi formája. A középkori és a reneszánsz építészetben általában templom vagy kápolna formája. (Pl. Galla Placidia mauzóleuma, Ravenna, 5. század, Santa Maria delle Carceri, Giuliano da Sangallo, 1480–as évek, Prato).

Kagylódísz: (rocaille, francia: kagyló) fésűskagylót imitáló építészeti motívum, amely általában fülkék negyedgömb formájú zárómotívumaként, annak felületét díszíti. A római építészetben jelent meg, és a 15. századi reneszánsz építészetben vált ismét gyakorivá. A korabeli festett architektúrákon is előfordul (Piero della Francesca, Montefeltro oltár, Milano, Brera). A rokokó művészet egyik legkedveltebb motívuma lett az aszimmetrikus formájú kagylódísz.

Kazettás mennyezet vagy kazettás boltozat: az antik építészetben kialakult térlefedési forma (pl. Pantheon, Róma). A sík fafödém gerendáinak közeit, vagy kőboltozat (általában dongaboltozat, kupola) felületét tagoló, annak súlyát és vastagságát csökkentő, négyzetes (esetleg hat- vagy nyolcszögű) egységekkel, kazettákkal díszített formája. A kőboltozatok kazettáinak belső felületét általában rozettákkal, a fa kazettás mennyezetek felületét gyakran festéssel díszítették. (pl. Magyar Nemzeti Galéria, az ádámosi (Erdély) unitárius templom 16. századi kazettás famennyezete)

Látszatarchitektúra: épület belsejében megfestett architektúra, a valóságos épületet perspektivikus megoldásokkal, illúzionisztikusan utánozza. Azt az érzetet kelti, mintha a valóságos tér nyitott volna a megfestett építészeti részletekkel tagolt tér felé. A pompei falképfestészet egyik típusának legfontosabb eleme. A 14. századtól (Giotto, Scrovegni kápolna) újra alkalmazzák, a lineáris perspektíva 15. századi elterjedésével lesz kedvelt (Róma, Palazzo Venezia, Róma, Villa Farnesina, Baldassare Perruzzi). A barokk művészetben különösen fontossá válik, a legillúzionisztikusabb, általában boltozatok vagy kupolák díszítésére szolgáló látszatarchitektúrákat Andrea Pozzo festette. (Roma, Sant’Ignazio). A 17. századi holland festészet önálló műfajává válik a templomok vagy más épületek belső terét ábrázoló festmény.

Manierizmus: (olasz: maniera: modor, stílus) a 16. században az érett reneszánszból kifejlődő, annak harmónikus arányrendszerét felbontó stílusirányzat. Eredetét Raffaello (Borgo égése) és Michelangelo egyes műveire vezetik vissza. A manierizmus elterjedéséhez az 1520–as évektől nagyban hozzájárult a Sacco di Roma traumája is. Korai képviselői Firenzében Jacopo Pontormo, Rosso Fiorentino voltak, Rómában Michelangelo, más városokban Pontormo, Correggio (Párma), Domenico Beccafumi (Siena), Giulio Romano (Róma és Mantova), Tintoretto és Jacopo Bassano (Velence). A manierizmus festészetének utolsó nagy alakja El Greco volt. A manierzmus korszaka kedvezett a különös, excentrikus egyéniségeknek. A manierista művészetben kedvelt volt a hagyományos arányok eltorzítása, a mozgalmas, kicsavarodó testek alkotta figurakompozíció, a lineáris perspektíva eltorzítása, a festészetben pedig a felületek teljes kitöltése (horror vacui). A manierista művészet központjai a 16. század közepétől, Itálián kívül, elsősorban fejedelmi udvarok (Fontainebleu, Prága) voltak. A flamand manierista festészetben jelentek meg a szakrális témáktól független, önálló műfajok, az életkép (zsáner), a tájkép és a csendélet.

Nymphaeum: (görög, nymphaion) a klasszikus művészetben a nimfák és erdei istenek tiszteletére állított szentély. A görögöknél általában egyszerű barlang a forrás közelében, a római korban a forrás vagy kút köré elhelyezett, gyakran mozaikokkal és szobrokkal díszített építmény. A reneszánsz kortól újra alkalmazták, a manierista és barokk kertművészetben vált kedveltté. Gyakran grotta–szerű kialakítást kapott.

Oszlop: henger formájú, kör alaprajzú, általában felfelé keskenyedő (entázis), kőből faragott (esetleg tégla, a modern építészetben beton)építészeti tagozat. Alátámasztásra szolgál, de szerepe lehet pusztán dekoratív is. Részei az oszlopláb, az oszloptörzs és a fejezet (oszlopfő). A római építészetben magas, négyzetes emelvényre, oszlopszékre is állították. Az antik építészetben kialakult a szigorú arányrendszert követő oszloprendek típusa. A sudarasodás nélküli, hengeres alátámasztó elem a körpillér vagy kerek pillér. A krétai építészetben (Knósszosz) előfordul a felfelé szélesedő oszlop. A későantik, a későgótikus és a barokk építészetben előfordul a csavart oszlop is.

Oszloprend: a görög építészetben kialakult, az oszloprend egyes részeinek kötött arányai szerint kialakított építészeti forma, a klasszikus építészet alapfogalma. Az egyes oszloprendekben az oszloptörzs vastagságát, magasságát, az oszlopok tengelytávolságát és a fejezetek és a párkányzat magassági arányait az oszloptörzs keresztmetszetének sugara határozza meg (modul). A görög építészet három oszloprendje a dór, a jón (kisázsiai és athéni) és a korinthoszi. A római építészetben, ahol az oszloprendek már nem csak oszlop–architrávos, hanem oszlop–archivoltos szerkezetet is alkothattak, kialakult a toszkán és a kompozit oszloprend is. A klasszikus oszloprendek az emberi arányokat követték, egyes fajtái a görög építészetben a drámai műfajokhoz hasonlóan, jellemvonásokhoz is kötődtek (tragikus, komikus és szatirikus). A klasszikus oszloprendek közül a legzömökebb a dór, ennél fokozatosan magasabb, kecsesebb és díszesebb a jón, a koritnthoszi és végül a kompozit. Az egyes oszloprendekhez jellegzetes fejezettípus tartozik. A klasszikus oszloprendeket a középkorban nem alkalmazták, a 15. századi itáliai reneszánsz építészetben újjáéledtek, és azóta állandó részei az európai építészetnek. A többszintes homlokzatok tagolására a római építészetben alakult ki a Colosseum-motívum. Ennek módosított változata a 16. században megjelenő Palladio-motívum.

Pantheon: a görög–római építészetben az összes isteneknek szentelt templom, később általános értelemben a híres személyek, gyakran uralkodók nyughelyéül szolgáló (keresztény) templom elnevezése. A római Pantheon épületét eredetileg Augustus császár bizalmasa, Marcus Agrippa építtette, és a Hadrianus–korban építették át. A párizsi Pantheon eredetileg templomnak épült a 18. században (Sainte–Genevieve), de a Francia Forradalom idején deszakralizálták, és a francia történelem és kultúra kiemelkedő alakjait temették ide. (Pl. Voltaire, Rousseau)

Párkány: az épület falfelületének vízszintes tagolóeleme, a sík felületből jól láthatóan kiemelkedik. Az antik oszloprendekben az oszlopfő fölött általában háromrészes párkány található. A párkány, homlokzati elhelyezkedése szerint lehet koronázó- (fő-) párkány, övpárkány, könyöklőpárkány, lábazati párkány, szemöldökpárkány.

Perspektíva: (latin: perspicere: tisztán látni, átlátni) háromdimenziós tárgy ábrázolásának módszere sík felületen, a térábrázolás tudománya. A perspektíva ókori görög és római változata a lineáris, vagy ortogonális perspektíva volt, ahol az enyészvonalak egy függőleges mentén, több enyészpontban találkoznak. A centrális (lineáris) perspektíva a XV. század eleji Firenzében alakult ki, megalkotója Brunelleschi volt. A barokk, illúzionisztikus perspektívát Andrea Pozzo fejlesztette ki.

Portikusz: (latin, porticus: csarnok) oszlopcsarnok v. oszlopos folyosó. Oszlopsorral vagy pillérekkel tagolt, fedett, gyakran nyitott előcsarnok, az ókori építészetben általában timpanon zárja a homlokzatát (Pl. Róma, Pantheon) Szakrális és világi épületeken egyaránt alkalmazták. A reneszánsz építészettől fogva antikizáló típusa gyakori az európai építészetben (Pl. Budapest, Nemzeti Múzeum, Pollack Mihály).

Relief (francia) vagy dombormű: sík vagy íves felületből kiemelkedő, kőből, vagy márványból faragott, terrakottából mintázott vagy bronzból öntött szobor, melynek lényege, hogy nem körplasztika. Attól függően, hogy a figurális részletek milyen mértékben emelkednek ki az alapsíkból, beszélhetünk magas, illetve alacsony domborműről, illetve schiacciatóról. Általában épületek díszítésére alkalmazták, az antikvitásban szarkofágok díszítése is általában dombormű volt. A perspektivikus dombormű Donatello újítása volt a 15. század első felében.

Rövidülés: a perspektivikus ábrázolásnál alkalmazott módszer, melynél a képsíkkal nem párhuzamos felületek a perspektíva szabályainak megfelelően, a sík vetületen a távolság arányában fokozatosan kisebbednek.

Tambur(francia) vagy kupoladob: általában kör (néha sokszög) alaprajzú, henger alakú felépítmény a kupola alatt. Általában szabályos, csegelyes kupoláknál alkalmazták, felületét ablakokkal nyitották meg. A bizánci építészetben vált általánossá, majd a reneszánsz és barokk építészetben volt kedvelt. (Pl. San Pietro, Róma, Michelangelo)

Tempietto: (olasz: templomocska, az olasz tempio (pogány templom) szóból) a reneszánsz építészetben a kisméretű, centrális (általában kör) alaprajzú, antikizáló templom vagy kápolna elnevezése. (Pl. Bramante Tempiettója, 1500, Róma).

Villa: (latin: falusi ház) az antik római építészetben általában vidéki pihenőlak vagy gazdasági központ. Két típusa a városok közelében épült villa suburbana és a vidéki földeken épült, gazdasági épületekkel ellátott villa rustica. A reneszánsz építészetben Andrea Palladio éleszti újjá az ókori villák típusait (Pl. villa Rotonda, Vicenza, villa Barbaro, Maser).