Falpillér vagy pilaszter: Négyzetes, általában téglalap alaprajzú, a fal síkjából kiugró, de azzal egybeépített faltagoló elem, lényegében a falba süllyesztett pilaszter. A románkori építészetben gyakran alkalmazták hevederívek alátámasztására.

Féloszlop: a fal síkjából kiugró, de azzal összeépített, félkör alaprajzú faltagoló elem. A gótikus építészetben a pillérkötegek tagolására szolgáló fél- vagy háromnegyed oszlopok a bordás keresztboltozatok alátámasztására szolgáltak. A klasszikus építészet mintájára a reneszánsz és a barokk korszakban gyakran használták az antik féloszlopokat homlokzatok tagolására.

Manierizmus: (olasz: maniera: modor, stílus) a 16. században az érett reneszánszból kifejlődő, annak harmónikus arányrendszerét felbontó stílusirányzat. Eredetét Raffaello (Borgo égése) és Michelangelo egyes műveire vezetik vissza. A manierizmus elterjedéséhez az 1520–as évektől nagyban hozzájárult a Sacco di Roma traumája is. Korai képviselői Firenzében Jacopo Pontormo, Rosso Fiorentino voltak, Rómában Michelangelo, más városokban Pontormo, Correggio (Párma), Domenico Beccafumi (Siena), Giulio Romano (Róma és Mantova), Tintoretto és Jacopo Bassano (Velence). A manierizmus festészetének utolsó nagy alakja El Greco volt. A manierzmus korszaka kedvezett a különös, excentrikus egyéniségeknek. A manierista művészetben kedvelt volt a hagyományos arányok eltorzítása, a mozgalmas, kicsavarodó testek alkotta figurakompozíció, a lineáris perspektíva eltorzítása, a festészetben pedig a felületek teljes kitöltése (horror vacui). A manierista művészet központjai a 16. század közepétől, Itálián kívül, elsősorban fejedelmi udvarok (Fontainebleu, Prága) voltak. A flamand manierista festészetben jelentek meg a szakrális témáktól független, önálló műfajok, az életkép (zsáner), a tájkép és a csendélet.

Oszloprend: a görög építészetben kialakult, az oszloprend egyes részeinek kötött arányai szerint kialakított építészeti forma, a klasszikus építészet alapfogalma. Az egyes oszloprendekben az oszloptörzs vastagságát, magasságát, az oszlopok tengelytávolságát és a fejezetek és a párkányzat magassági arányait az oszloptörzs keresztmetszetének sugara határozza meg (modul). A görög építészet három oszloprendje a dór, a jón (kisázsiai és athéni) és a korinthoszi. A római építészetben, ahol az oszloprendek már nem csak oszlop–architrávos, hanem oszlop–archivoltos szerkezetet is alkothattak, kialakult a toszkán és a kompozit oszloprend is. A klasszikus oszloprendek az emberi arányokat követték, egyes fajtái a görög építészetben a drámai műfajokhoz hasonlóan, jellemvonásokhoz is kötődtek (tragikus, komikus és szatirikus). A klasszikus oszloprendek közül a legzömökebb a dór, ennél fokozatosan magasabb, kecsesebb és díszesebb a jón, a koritnthoszi és végül a kompozit. Az egyes oszloprendekhez jellegzetes fejezettípus tartozik. A klasszikus oszloprendeket a középkorban nem alkalmazták, a 15. századi itáliai reneszánsz építészetben újjáéledtek, és azóta állandó részei az európai építészetnek. A többszintes homlokzatok tagolására a római építészetben alakult ki a Colosseum-motívum. Ennek módosított változata a 16. században megjelenő Palladio-motívum.

Párkány: az épület falfelületének vízszintes tagolóeleme, a sík felületből jól láthatóan kiemelkedik. Az antik oszloprendekben az oszlopfő fölött általában háromrészes párkány található. A párkány, homlokzati elhelyezkedése szerint lehet koronázó- (fő-) párkány, övpárkány, könyöklőpárkány, lábazati párkány, szemöldökpárkány.

Piano nobile, főemelet: (vagy bel étage, francia) (olasz: előkelő emelet) a reneszánsz és a barokk építészetben, elsősorban palazzók esetében a reprezentatív termeket magába foglaló szint, általában az épület első emelete. Díszítését a homlokzaton is kiemelik, a többi szintnél pedig általában magasabb. (Ld. pl. Michelangelo és ifj. Antonio da Sangallo, Palazzo Farnese, Róma, 16. század első fele)

Relief (francia) vagy dombormű: sík vagy íves felületből kiemelkedő, kőből, vagy márványból faragott, terrakottából mintázott vagy bronzból öntött szobor, melynek lényege, hogy nem körplasztika. Attól függően, hogy a figurális részletek milyen mértékben emelkednek ki az alapsíkból, beszélhetünk magas, illetve alacsony domborműről, illetve schiacciatóról. Általában épületek díszítésére alkalmazták, az antikvitásban szarkofágok díszítése is általában dombormű volt. A perspektivikus dombormű Donatello újítása volt a 15. század első felében.