Városi épületek, építészeti feladatok

A középkori városok szerkezete általában sugarasan, koncentrikusan szerveződött. Az utcák a város falain belül, egy központi tér körül körkörösen épültek ki. A központi épületcsoportot alkotta a székesegyház vagy a plébániatemplom (az egyházi hatalom jelképe), vele szemben állt a piactér, szélén a város kormányzati épületeivel: a városházával és a céhházakkal. Ebből a központi térből indultak ki sugár irányban az utcák, melyeket kisebb mellékutcák kereszteztek.

A Római Birodalom hanyatlása után a városoknak nem volt jól szervezett a közigazgatása. A városi önkormányzat csak később alakult ki a városi tanács testületével, a bíróval és a polgármester személyével. A kereskedelemnek és a városi igazgatás testületeinek is állandó székhelyre volt szüksége.

Vásárcsarnokokat már a 12. században építettek, míg a polgárgyűlések, tanácskozások sokáig a város birtokosának udvarán zajlottak. A 13. századtól egyre inkább megnövekedett az igény a gyűlésteremre, s ezért hamarosan a vásárcsarnok és a gyűlésterem egy épületben egyesültek, a városházán. Az alsó szintet piacként használták, míg a felső szinten a tanácskozások termeit alakították ki. Európa déli területein, főként Itáliában a földszint általában teljes egészében nyitott árkádosos csarnok, később pedig nyitott belső udvaros tömb. Az északi területeken a zárt tereket részesítették előnyben, amely védett az időjárás viszontagságaitól, s az üzleteket úgy alakították ki, hogy díszes árkádsorra nyíltak. A városházak nem utolsósorban a város lakóinak büszkeségét és gazdagságát is tükrözték.

A lakóházak általában több szintesek voltak. Többségük egyszerű favázas szerkezettel épült, míg a gazdagabb polgárok házai kőből rakott épületek voltak. A lakószobák általában az emeletekre épültek, az utcaszint gyakran nyitott vagy félig nyitott előcsarnokként, üzlethelyiségként volt használatos. A 12. századtól kezdődően, a polgárok vagyonosodásával párhuzamosan házaik egyre művészibb kidolgozással épültek. A földszinten általánossá vált az üzlethelyiségek, műhelyek, raktárak kialakítása. A lakóházak mellett főként a déli, itáliai területeken megjelentek a nemesek számára épített magas, karcsú lakótornyok. Csak ők építhettek tornyokat mert ez nemesi előjog volt.

A városok épületeihez hasonlóan fejlődtek a városok védművei is. A falak nagyobb vastagsággal épültek, a tetejükön lőréses párkányzatokatzatokat, s a falvonulatból kiugró tornyokat alakítottak ki. A bejáratokat nagyméretű felvonóhidas szerkezettel, s többszintes kaputoronnyal alakították ki, mellé gyakran építettek félköríves védművet, ún. barbakánt. Őrhelyként szolgáló várostornyok gyakran nemcsak a fal vonalában, hanem különállóan is épültek.

A városban nem a főtéren álló székesegyház volt az egyetlen templom. A székesegyházak politikai hangsúlyt kaptak, az egymással versengő püspökök hatalmas összegeket fordítottak arra, hogy a székesegyházaik minél nagyobbak, pompásabbak és gazdagon díszítettek legyenek. Sajátos városépítészeti feladatként megjelentek a 13. században a szegénység eszméit hirdető koldulórendek templomai, melyek, nagy tömegek befogadására készültek, és minden pompát kerülő épületek voltak. A szerzetesrendek, valamint a vallásos polgárság egyesületei, a konfraternitások nagy figyelmet fordítottak a betegek és öregek gondozására, ezért a koldulórendi templomok mellé általában ispotályokat (kórházakat) építettek a rászorulók ápolására. A kolduló rendek templomai és a mellettük álló kolostorépületek általában a város szélén, a szegénynegyedekben épültek.

A szerzetesrendi templomok mellett a városi polgárság, gazdagságukat hirdető, vallási igényeit kielégítő templomokat, plébániatemplomokat kezdett építtetni.