A városok létrejötte, típusai

A hanyatló Római Birodalom hajdan oly virágzó városai egyre többet szenvedtek a 3-4. században a barbár népek betöréseitől. A lakosság nagy része vidékre, biztonságosabb területek felé húzódott. A lakosság immár nem használta a városokban kiépített intézményeket (pl. fürdőket, szentélyeket), mint ahogyan az azokat elfoglaló barbár népek sem.

A középkor első századaiban elnéptelenedett városok a 10. századtól kezdtek újjáépülni. Az újraformálódó települések az újjáéledő kereskedelemnek köszönhetően lassacskán benépesültek. A középkori városok azonban nem egységes séma szerint alakultak ki.

Középkori város kialakulhatott egykori római város területén. Sok város a Római Birodalom bukása után is lakott maradt, így nevében gyakran az ókori elnevezés is tovább élt (pl. Mediolanum-Milánó, Londinium-London, továbbá a latin castrum szóból képzett chester toldalékot viselő városok Anglia területén).

Új városok jöttek létre a középkorban kedvező földrajzi adottsággal rendelkező területeken, például kikötőhelyeken, átkelőhelyek mellett. Brügge esetében a folyót átszelő híd lett a város névadója is.

Néhány város a római korban kevéssé jelentős településből nőtt kereskedelmi központtá, erről beszélhetünk Párizs esetében is, amely Lutetia Parisiorum néven a római korban is létezett, a város jelentősége azonban csak a szajnai kereskedelem fejlődésével nőtt meg.

A Mediterraneumban a városok jelentős része egyházi, főként püspöki központra telepedett, míg az Alpoktól északra többnyire valamely erődítményre épült. A középkori püspökvárosokban megindult a katedrálisépítés, óriási püspöki paloták és gazdag lakóházak, kegyhelyek, rendházak és zarándokházak épültek, hatalmas nyüzsgő központokká váltak.

Az épülő városok hamar szembesültek a betolakodókkal, ezért a 10. századtól kezdve minden város igyekezett fallal, erődítéssel védeni területét, lakóit. A galliai Nîmes lakói az egykori római amfiteátrum megmaradt falai közé húzódtak be, s a nézőtér falait magasabbra építették, hogy városfalként szolgáljon.

Ez a fal egyben függetlenségük jelképévé is vált (bár gyakran csupán fapalánk, vagy cölöpsor volt). A fal és a kapu az autonómia jelképeként sok esetben még a város pecsétjére is rákerült. A szaporodó vásárhelyek, a beköltöző lakosság kezdett kiszorulni a felépített falak közül, ezért a falakon kívül külső városok alakultak ki, illetve ahol lehetett, ott a városfalat tolták előrébb. Így történt ez Bécs váránál is, ahol 1100 és 1230 között négyszer helyezték át a falakat.

Idővel néhány város különösen nagy jelentőségre tett szert. London és Párizs lakossága már a 14. században a 30-40 ezer főt is meghaladta, Firenzéé az 1348-as pestisjárvány előtt csaknem százezer fő volt. Az átlagos városok azonban sokkal kevesebb lakossal rendelkeztek. A német területek városai alig néhány ezer fősek voltak, de még az élen álló Lübeck városának is csupán huszonötezer lakosa volt. A városok, ahogyan gyarapodtak, egyre jobban eltértek a falvaktól szerkezetükben. A falak mögött szorosan egymáshoz épített házak sorakoztak keskeny utcákat alkotva. A város központját néhány díszes épület és a főtér alkotta, a piac és a legnagyobb templom közelében, ahol esetleg még néhány céhház, kereskedőcsarnok állt. A zsúfoltságnál is károsabb volt, hogy a hulladékot általában csak az ablakon hajigálták ki a sikátorokba, s az ott kóborló állatok a szeméttel együtt járványok melegágyaként szolgáltak.