Bencés rend: az első nyugati szerzetesrend, központja a dél-itáliai Montecassino. Alapítója Szent Benedek, ő alkotta meg a rend szabályait (Regula) 530 körül. Ismertetőjelük a bő ujjú, csuklyás, földig érő fekete köpeny.

Cisztercita rend: Clairvaux–i Szent Bernát által alapított szerzetesrend. A citeaux-i reformkolostor latin nevéről (Cisterciumról) kapta a nevét a 12. század elején alakult szerzetesrend. A rend tagjainak csuhája fehér. Regulájuk, a cluny bencés mozgalommal szembeszállva, elítéli a templomok figurális díszítését. A ciszterci építészet, amelynek korai példái a 11. században épült anyakolostorok Burgundiában (pl. Clairvaux, Citeaux, Fontenay) jellegzetessége a templomok alaprajzában az egyenes szentélyzáródás, a csúcsíves dongaboltozat alkalmazása. A ciszterci építészet magyarországi példái a III. Béla által alapított zirci, pilisszentkereszti és bélapátfalvai kolostorok.

Ecclesia: (görög eredetű „ekkleszia” „gyülekezet” szóból származik, latin jelentése: „egyház”). Az egyház megszemélyesített alakja. Pál apostol leveleiben az Egyházat Krisztus menyasszonyának nevezi (Ef5,22-33; Kor11,2), így fejezi ki a hívőknek Krisztussal való titokzatos szeretetkapcsolatát. Ecclesiát ennek megfelelően királynőként ábrázolják, koronával, jogarral, glóbusszal. Fontos attribútuma még a kehely, mely az Eucharisztiára utal. Majdnem mindig párban ábrázolják az ellentétével, Synagogával, aki az óegyházat, a zsidóságot személyesíti meg. Ecclesia győzedelmes, Synagoga bukott, megalázott királynő ezeken az ábrázolásokon. Az utolsó ítélet kontextusában is megjelenhetnek, ilyenkor mindketten Krisztus menyasszonyai, hiszen az utolsó napon a régi és az új egyház újra egyek lesznek Krisztusban.

Ikonográfia: (a görög eikon „kép” és a graphé „leírás” szóból) a művészettörténetnek az a területe, amely a műalkotások tárgyával vagy jelentésével foglalkozik, a szimbólumok és az attribútumok értelmét magyarázza. A formai szempontokat sokszor figyelmen kívül hagyja.

Madonna: Szűz Máriát, amikor gyermekét tartja kezében, általában olasz eredetű szóval Madonnának nevezik. A 4-5. századi ókeresztény ábrázolásokon jelenik meg először az Istenanya-ábrázolás.

Pásztorok imádása: Lukács evangéliumának leírása szerint Jézus születését az angyalok hírül adták a pásztoroknak, akik erre a jászolnál hódoltak a Megváltónak. Az imádás képtípus első példái a 14. századból maradtak ránk, mely képeken három pásztor szerepel.

Poliptichon: számos (háromnál több) összecsukható vagy stabil, festett vagy faragott szárnnyal rendelkező oltár. Megjelenésének és elterjedésének kora a 14-15. század.

Synagoga: (a görög „szünagogé” „gyülekezet” szóból ered, innen kapta a nevét a zsidók gyülekezete és annak helye, a zsinagóga). Az ábrázolásokon ő az óegyház, a zsidóság megszemélyesített nőalakja, Ecclesia ellentétpárja. Akárcsak Ecclesia, Synagoga is királynő volt, de méltóságát elveszítette. Ez azt jelenti, hogy a zsidóság, Isten választott népe kiváltságos helyzetét elveszítette, mert nem ismerte fel Jézus Krisztusban az érte küldött Megváltót. Az ábrázolásokon ezért koronája homlokára csúszik, vagy egészen leesik, szemét fátyol fedi, zászlaja földre hullik, lándzsája eltörik, lábainál pedig Mózes törvénytáblái hevernek. Kezében sokszor Krisztus szenvedésének eszközeit tartotta.

Utolsó Ítélet: a keresztény hit szerint egy napon Krisztus újra eljön a Földre, és ítéletet tart az emberiség fölött (Mt 25,31-46). Az angyalok harsonáira a halottak kikelnek sírjaikból, és megjelennek az ítélőszék előtt. Jézus teljes dicsőségben trónol, mellette a 4 lelkes állat (l. Maiestas Domini), a 24 vén, valamint a közbenjárók: Keresztelő Szent János és Mária. Jézus jobbjára gyűjti az üdvözülteket, akiket angyalok vezetnek a Paradicsomba, balján pedig a kárhozottak állnak, akiket ördögök visznek a Pokolba. Középen Krisztus előtt vagy alatt áll Mihály arkangyal, aki mérlegével a lelkeket, azok jó és rossz tetteit méri. Az ábrázolás a romanikában és a gótikában a kaputimpanonok gyakori témája, de gyakran festették a templom belső nyugati falára is.