A kereszténység elterjedése, az egyház kialakulása

A Római Birodalom sorozatos válságainak hatására az egyéni megváltást ígérő kultuszok terjedtek el (Ízisz-, Mithrasz-kultusz stb.), amelyek a szenvedő és feltámadó istennel (Ozirisz, Attisz, Adonisz) való azonosulással ígértek a földi világon túli boldogságot. A kereszténység szinkretikus vallás, a messiásváró zsidó közösségek hagyományainak és a hellenisztikus misztériumvallások elemeinek összevegyüléséből formálódott, a gnosztikus-hermetikus dualista világmagyarázat épült bele (jó-rossz, anyag-szellem, és az ősbűn, mint a kettőség oka, isteni teremtés a Logosz Ige útján stb.). A kereszténység a páli fordulattal vált a birodalom nem zsidó népessége számára elfogadhatóvá. Szent Pál kisázsiai zsidó családból származott, görög műveltséggel rendelkezett és ismerte a keleti misztériumokat is. Egyszerűsítette a szertartásokat, s azt hirdette, hogy Krisztus a kereszten az egész emberiséget váltotta meg, nem csak a zsidó népet. Tehát a megváltás megtörtént, az Utolsó ítélet időpontját így nem a közeljövőre várták, s a bűnbocsánat kiemelésével a hívők számára elérhetővé vált a Mennyei Jeruzsálem.

Az egyház

A kereszténység először Szíria, Kisázsia és Egyiptom területén terjedt el. A 2. század végén a birodalom minden nagyobb városában volt keresztény közösség. Erre az időre a spontán gyülekezetek, szilárdabb szervezeti formát nyertek. A felügyelő (episzkoposz - püspök) kezelte a szegények gondozására szánt pénzt, a szeretetlakomák szervezését. A 2. század végére a püspökök már fizetést kaptak, a szellemi felügyeletet is ellátták, s a kisázsiai püspökök a hitviták eldöntésére gyűléseket (zsinat) is tartottak. A püspökök munkáját a presbiterek (öregek) tanácsa segítette, illetve a diakónusok (szolgák) végezték a gyakorlati tennivalókat. A 4. századtól már nem a gyülekezet választotta püspökét, hanem a zsinat nevezte ki. A metropolitáka birodalom tartományi székhelyeinek püspökei voltak, így az egyház szervezete az etnikumtól függetlenül a római bürokrácia hierarchiájának mintájára épült fel, a kereszténység egyetemes vallássá vált.

Mivel Róma eltűrte, sok esetben befogadta a különböző vallásokat, csak a császárság válságos időszakaiban került sor nyílt keresztény üldözésekre, főként a császárkultusz erősödésével. Mersius Decius császár (249-250) az uralkodó szobra előtt bemutatott áldozatról írásos tanúsítványt kért, Diocleciánus alatt, 303-ban és 304-ben pedig keresztény ellenes törvények születtek, ez a mártírok, vértanúk időszaka.

Nagy Konstantinusz uralkodásától alapvetően megváltozott a helyzet. 313-ban a kereszténység a többivel egyenrangú vallássá vált, de a Konstantinusz császár kedvezményezettje volt: birtokadományok, a jeruzsálemi templom alapítása, a római Szent Péter-templom alapítása, új főváros, stb. Az első egyetemes zsinaton ő maga elnökölt. Theodosius (379-395) pedig már betiltotta a nem keresztény kultuszokat. Ebben az időben rohamosan terjedt a kereszténység, már a birodalom határain élő gótokat, s más germán törzseket is kezdték téríteni. Az 5. században Klodvig, a frank uralkodó is felvette a kereszténységet. Megszületett a Biblia latin fordítása, a Vulgata Szent Jeromos fordításában, ez a mai szöveg alapja is. Szent Ágoston pedig azzal a tételével, hogy az Isten országa itt a földön az Egyház (De Civitate Dei) alapot adott az egyházszervezet önállósodásához, illetve ideológiát adott a hit terjesztéséhez.

A pátriárkák - az öt legősibb egyházközség, Róma, Konstantinápoly, Alexandria, Antiochia, Jeruzsálem püspökei - versengtek egymással az elsőbbségért. Az arab hódítás következtében (7. század) csupán Konstantinápoly és Róma maradt versenytársként, Antiochiát, Jeruzsálemet és Alexandriát elfoglalták a muzulmánok.

754-ben a frank Pippin a longobárdokkal szemben megvédte Róma püspökét, a pápát, ekkor adományozta neki a római Ducatust, majd Ravenna környékét, ezzel megalapozta az egyházi államot, a pápa erkölcsi tekintélyét politikai hatalommal is megerősítette.

Szerzetesrendek

Az önmagukat sanyargató remeték egybetelepítése először Egyiptomban és Szíriában történt meg. Nyugatra Szent Patrik (432-461) vitte, aki a keresztény hit terjesztője volt a kelta írek között. Nursiai Szent Benedek (480 k. ?547) remeteként vonzott követőket. Tanítványaival szervezte meg az első közösségeket Itáliában (Montecassino). Jelmondatuk: Ora et labora, vagyis imádkozz és dolgozz. A közösség életét szabályozó regulát írt, amely a keleti szerzetesség (Bazileosz szabályzatai) és Szent Márton, Szent Ágoston szellemét követte. A Benedekrend az athéni egyetem bezárása után a műveltség fontos őrizője lett. 596-tól Nagy Szent Gergely Britannia szerzetességének újjászervezésére szerzetes-hittérítőket küldött. A canterbury-i apátság a bencés szerzetesi műveltség angol központja lett. Bonifác, angolszász szerzetes Germánia területén térített 700 és 730 között, Passau, Regensburg, Salzburg monostorainak alapítása ekkor történt.

Világi hierarchia

A szerzetesi térítések után területi alapon szerveződtek meg az egyházmegyék. Nyugat-Európában a 10. századra az egyház világi hívőkkel foglalkozó hierarchiája is kialakult nagyjából. A hívekkel foglalkozó papok, a plébánosok az esperes felügyelete alá tartoztak, több esperesség egy püspökséget alkotott és a püspökök feljebbvalója az érsek. A hierarchia csúcsán a pápa állt.

Filozófia, teológia

A korai időszak alaptémája a hit és a tudás viszonya. A patrisztika (2-7. század) korában az egyházatyák arra törekedtek, hogy a keresztény tanokat az antik filozófia segítségével kiépítsék, megszilárdítsák és megvédelmezzék a pogányságtól és a gnózistól. Ellenük küzdött Alexandriai Kelemen (kb. 145-215) és Origenész (kb. 185-253). Jézus emberi és isteni természetéről szóló, évszázadokig tartó hitvitákban csiszolódott ki az eucharisztia, a Szentháromság tana, és Mária istenanyaságának elfogadása. Aurelius Augustinus vagyis Szent Ágoston (354-30) alapozta meg a keresztény filozófiát. Világlátásának legfontosabb dokumentuma a Vallomások (Confessiones). Vallotta, hogy a megismerés lehetőségeit csak a hit által lehet kitágítani. "Hiszek, hogy megismerjek, megismerek, hogy higgyek." Az önismeret útja az Istenhez fordulás. Etikájának alapfogalma az erőltetés nélküli szeretett valamint az, hogy az emberi törekvés végső célja az üdvösségben rejlik.

Zene

A 4-8. század folyamán kialakult a nyugati latin dallamkincs. A 7. század elején Nagy Szent Gergely pápa összegyűjtötte és rendszerezte az ismert dallamokat, ezeket róla nevezték el gregoriánnak. A liturgikus zenének a jellemzői: a hitből fakadó bizakodó hangulat (unanimitás = egyetértés), a bensőséges ének (intus canere), szívvel is kell, nem csak szájjal énekelni (corde, non ore).