Bazilika: Eredetileg négyszögű, oszlopsoros törvénykezési és kereskedelmi csarnok. Ebből alakult ki az ókeresztény templomfajta, amely oszlopokkal tagolt, fő- és oldalhajókból álló épület volt; ehhez később a főhajóval egyenlő magasságú kereszthajót építettek. Ez az épülettípus főleg a nyugati területeken vált kedveltté. A középkorban tehát háromhajós tagolású templomtípust jelentett (ld. bazilikális elrendezés). A fogalom a 19. században jelentésbővülésen ment át: centrális elrendezésű székesegyházak kaptak ilyen megjelölést. Példái: Wren: Szent Pál székesegyház, Lipótvárosi bazilika.

Bazilikális elrendezés: A legalább három hosszházzal rendelkező épületek olyan tömegalakítása, amelyben a középső hajó (a főhajó) magasabb a mellette lévő hajóknál (mellékhajóknál). A középső-, főhajó így a mellékhajók fölé emelkedő falsíkjába vágott ablaknyíláson keresztül jut közvetlen megvilágításhoz. (pl.: a római San Paolo Fuori le Mura)

Bencés rend: az első nyugati szerzetesrend, központja a dél-itáliai Montecassino. Alapítója Szent Benedek, ő alkotta meg a rend szabályait (Regula) 530 körül. Ismertetőjelük a bő ujjú, csuklyás, földig érő fekete köpeny.

Bizánci művészet:A 395-ben kettéosztott Római Birodalom keleti részén kialakult művészet. A keleti birodalom fővárosa és vezető művészeti központja is (kezdetben Bizánc néven) Konstantinápoly volt, amelyet Nagy Konstantin császár alapított. A korai középkorban (nagyjából a 10-11. századig) Európa vezető politikai és kulturális hatalma Bizánc kezében volt. Művészetének hatása az egész nyugat-európai térségben érezhető volt egészen az újkor hajnaláig. Építészetének legmeghatározóbb formája a centrális tér, amelyet a Bizáncban virágkorát élő mozaikművészet alkotásaival dekoráltak. A bizánci ábrázoló művészetekre a kora bizánci időszakban (395-726) az antik formák követése jellemző, ezeket azonban az egyre nagyobb szerepet kapó kereszténység új tartalmakkal töltötte meg. A realista formák később merevvé, sematikussá és szigorúvá váltak, és az udvari reprezentáció szolgálatába álltak. A szigorú szabályokhoz, előírásokhoz kötődő ikonfestészet mind a mai napig bizánci sémákat alkalmaz, ezért a bizánci művészet továbbélésének tekinthető. A bizánci művészet több korszakát különíthetjük el egymástól. Ezek a következők: kora-bizánci (395-726), képrombolás kora (726-843), közép-bizánci (843-1204), latin császárság alatti (1204-1261), késő bizánci (1261-1453) és posztbizánci (1453 utáni) korszak.

Dombormű, relief: a szobrászat egyik műfaja, amelynél a térben kialakított formák az alapsíkból csak részben emelkednek ki.

Főhajó: Hosszházas (longitudinális) elrendezésű terekben a középső, (általában kelet-nyugati irányban nyújtott téglalap alaprajzú) hajó neve. Bazilikális és álbazilikális templomok esetében a főhajó magasabb a kétoldalt mellette lévő egy-egy, vagy több (de mindig páros számú) mellékhajónál, és legtöbbször szélesebb is azoknál. Bazilikális térképzésnél a főhajó saját ablakain (bazilikális ablaksorán) keresztül kap fényt, mivel a mellékhajók alacsonyabbak nála (ablakai a gádorfalából nyílnak). Csarnoktemplomok esetében a főhajó és mellékhajók azonos magasságúak, így a főhajó a mellékhajón keresztül jut fényhez.

Homlokzat: az épület utcára, udvarra néző, egységes kiképzésű oldala, melyről gyakran a rendeltetés is leolvasható.

Hosszhajó, hosszház: A hosszanti elrendezésű templomnak a bejárat és szentély közé eső, a főtengellyel párhuzamos, a hívek befogadására szolgáló része. Legtöbbször (a templomok keletelése miatt) kelet-nyugati irányba elnyúló téglalap alaprajzú tér. (Ld. még: hosszanti elrendezésű templom)

Keresztelőkápolna: (baptisterium, battistero) a keresztelés szertartásának helyet adó kápolna. A 13. század előtt általában önálló, centrális, igen gyakran oktogonális alaprajzú építmény, keresztelőmedencével a közepén. Később inkább a templomon belül helyet foglaló kápolna, keresztelő kúttal fölszerelve.

Rózsaablak: kör alakú, kőráccsal díszített ablak. A gótikus templomhomlokzat fontos eleme.

Szentély:sanctuarium, presbitérium, kórus: a keresztény templomoknak, a laikusoktól elzárt, a miseáldozat bemutatására szánt, a főoltárnak helyet adó tere, az ókeresztény gyakorlat alapján szűkebb értelemben a templom apszisa.