Ravenna története a Krisztus utáni első évezredben

Ravenna előnyös fekvése miatt (az Appenini-félsziget északi részén, a Pó folyó völgyében fekszik) az ókori Római Birodalom egyik fontos adriai-tengerparti kikötővárosává vált. 404-ben a Nyugat-római Császárság székhelyét áthelyezték ide, és 470-ig ez volt a birodalom központja.

Odoaker 476-493 között barbár királysága uralmi központjává tette Ravennát. Odoaker mind a nyugati, mind a keleti császárság felé igyekezett orientálódni, velük szívélyes kapcsolatot kiépíteni. Politikájában azt a látszatot akarta megőrizni, hogy ő a bizánci császár nevében uralkodik területén, mintegy a császár helytartójaként. Ezek mellett azonban hatalmát egyre nagyobb területek fölé terjesztette ki, amit viszont a bizánci császár, Zénon (uralkodása: 474-475, majd 476-479) nem nézett jó szemmel, ezért diplomáciai szövetséget kötött a Theoderik király vezette osztrogótokkal (keleti gótokkal), amelyben ígéretet tett arra, hogy Odoaker legyőzése után Itália az ő területükké válik. Theoderik 490-ben Ravennába szorította Odoakert, akivel három évvel később megegyezett, hogy közösen kormányozzák Itáliát. A Theoderik előtt a város kapuit megnyitó Odoaker, a szövetségkötést követően rokonaival és követőivel együtt Theoderik áldozatává vált.

A keleti gótokat I. Jusztiniánusz bizánci császár terjeszkedő politikája verte ki Ravennából. Jusztiniánusz az 530-as évek közepétől hadakozott a keleti gótokkal, Ravennából sikerült is ekkor kiűznie őket, de Itália egészét csak az 552-555 között vezetett hadjáratával tudta visszafoglalni. A félszigetet azonban nem sikerült hosszabb időn keresztül megtartania, csupán egy Ravenna központú exarchátust (tartományt) hozott létre Itáliában, melynek területe az 568-as longobárd behatolást követően egyre csökkent, majd 752-re a longobárdok a központot, Ravennát is elfoglalták, és saját centrumukká tették.