Ötvöstechnikák áttekintése

Az őskorban átfúrt kagylókat, csigákat viseltek ékszerként. A nemesfémek közül aranyat hordtak, de a forrasztást még nem ismerték, ezért egyszerű formákat alakítottak ki, például az aranydrótot feltekercselték, karperecként, nyakdíszként viselték.

Az ókorban a nemesfémek alakítására számos új eljárást találtak föl. A drágaköveknek foglalatokat készítettek, és aranyra, ezüstre forrasztották. Az Indus völgyében már a Kr.e. 3. évezredben ismeret volt egy fémöntési technika, melyet továbbfejlesztve viaszveszejtéses eljárásnak neveztek el. Egyiptomban az ötvösművek nagyobb felületeibe mélyedéseket véstek, és drágakőberakást készítettek bele, vagy zománcozták. A görögöknél a filigrándíszítés és a granuláció fejlődött ki, és rendkívül aprólékos műveket hoztak létre. A rómaiaknál a drágakő- és féldrágakő-csiszolás divatja virágzott. A tausírozás eljárását alkalmazva pedig érdekes, többszínű fémfelületeket tudtak létrehozni. Az említett kultúrák mindegyikében készítettek plasztikus, domborított fémtárgyakat a trébelés és a poncolás technikáját alkalmazva. A népvándorlás korában kedvelték a drágakövekkel minél gazdagabban díszített ékszereket.

A középkor mindezeket megismerte, átvette, de főként a zománcozás művészetét fejlesztette tovább. A zománcot egyre nagyobb, bevésett felületekbe égették bele (alimoges-i zománc) és vékony fémszalagokkal választották el egymástól az egyes színeket (a rekeszzománc), olykor összetekert, sodort drót képezte a rekeszeket (a sodronyzománc), sőt, nem csupán sík e felületeket díszítettek ezzel az eljárással, hanem apró szobrok íves felületeit is (aronde-bosse-zománc). Ezüsttárgyak díszítésére alkalmazták a niellót, mellyel éles, határozott fekete kontúrvonalú rajzokat lehetett készíteni. A középkori mesterek ötvöscéhekbe tömörültek, és minden technikában egyaránt jártasak voltak.

Az újkorban a polgárság egyre nagyobb tömegben rendelt ötvös tárgyakat, ezt az igényt a céhek mesterei nem tudták kielégíteni, így szükségessé vált a munkamegosztás, és az egyszerűbb eljárásokra több munkást betanítottak. Az ötvösök különváltak: aranyművesekre és ezüstművesekre, külön szakma lett. Később az egyes munkafázisokra külön szakembereket képeztek ki, ezek ma: galvanizáló, zománcozó, vésnök, foglaló. Egyes műveletek gépesítésével az alapanyagok elő-megmunkálására külön üzemek létesültek: a lemezeket, huzalokat így állítják elő, tömegesen préselik, hengerlik és sajtolják. A csiszolás és polírozás (fényezés) munkafázisait is gépek könnyítik meg, és ezáltal meg is gyorsítják.