A színek értéke és a színszimbolika

A gótika és a kora reneszánsz festészetben a színszimbolikát nem lehet a festékanyagok árától függetlenül szemlélni. A festő és a megrendelő szemében a legfontosabb kérdés a színek minősége és a festékek ára volt. Mind közt a legdrágábbat, az ultramarinkéket a lazurit kőből vonták ki, amit a mai Afganisztán területén bányásztak, és hajón hoztak Európába. Innen ered a neve: oltremarine tengeren túli. Az ultramarint - költséges volta miatt - a festő a főszereplők ábrázolásánál alkalmazta, a legfinomabb minőséget Krisztus és Mária alakjára használta. Az ultramarinnal élénkségben csak a cinóber és a színarany vehette fel a versenyt. A megrendelő és a művész közötti szerződésben gyakran kikötötték, hogy csak a legjobb minőségű festéket szabad használni. A színek rangját egyrészt az értékük határozta meg, másrészt a tiszta, ragyogó színeknek tulajdonított emelkedettség. Élt az a középkori eszme, mely szerint a makulátlan, élénk szín az isteni teremtést tükrözi. A 16. századi velencei festők káprázatos színkezelése, erőteljes tónusfestése annak is köszönhető volt, hogy hozzájutottak különösen telt és tiszta pigmentekhez a kiterjedt kereskedelem révén, például a keleti realgárhoz és auripigmenthez, a narancsvöröshöz és ragyogó sárgához. Az ún. velencei vörös meghatározó szín volt e festők koloritjában.

Paolo Veronese: A kánai mennyegző (részlet)