Goethe, Johann Wolfgang (1749-1832): Német költő és író, a német klasszicizmus és romantika irodalmának legnagyobb egyénisége, két korszak határán élt. Frankfurtban született, Lipcsében tanult, Itáliában is járt. 1772-től Weimarban élt. Bár nagyon sok műve van, Goethe mint a Faust szerzője él a világ tudatában. Ezen a művön szinte egész életében dolgozott, minden korszaka nyomot hagyott rajta, ez szellemi önéletrajza, gondolatgazdaságának és művészi tökéletességének megtestesülése. Esztétikai nézeteire jellemző, hogy nem a kortárs filozófiai gondolkodásból, hanem a művészeti gyakorlat problémáiból indult ki. Ha Goethe nem is volt szorosan vett romantikus költő a szó szoros értelmében, igen közeli kapcsolatban állt az európai romantikával. A strassbourgi münsterről írt tanulmánya hódolat a gótika előtt, a művészet akadémikus szemléletével való leszámolásra adott alkalmat. Színtana, amelyet tudományos munkának szánt, kísérleteiből és megfigyeléseiből levont következtetéseit tartalmazta. A művészettörténet számára különösen érdekes levélváltása Philip Otto Rungéval, aki Goethével egy időben foglalkozott a színek természetével.

Itten, Johannes (1888 –1967):A.Hölzertanítványa volt, majd a weimari Bauhaus mestere lett. Az alapozó képzést vezette, melyet később Moholy-Nagy László átvett tőle. Érdeklődésnek középpontjában a színek harmóniája, a színek keverése és összhangzata állt. Színelméleti és színdinamikai kutatásainak eredményeit külön tantárgyként tanította, mely könyv alakban is megjelent a Bauhaus-könyvek sorozatban. Magyarul is olvasható A színek művészetecímű tanulmánykötete. Tanítási módszerét – melynek alapelve, hogy senki sem tehetségtelen – az egész világon alkalmazzák. 1926-31 között Berlinben saját iskolát vezetett. 1938-ban a zürichi iparművészeti iskola igazgatója lett. 1953-tól élete végéig festett. Jelentős festménykollekciót hagyott hátra.

Kandinszkij, Vaszilij Vaszijevics (1986 – 1944): Orosz festő. Közgazdasági és zenei tanulmányai után Münchenben tanult festészetet 1896-tól. Németországban megismerkedett az expresszionizmussal, s az új francia törekvésekkel. 1909-ben alakult Münchenben a Neue Künstlervereinigung (Művészek Új Társasága), amelynek elnöke lett. A társaság 1910-ben decemberi kiállítására francia művészeket is hívott, fauve-okat, és az új kubistákat - Rouault, Derain, Van Dongen, Vlaminck, Picasso és Braque műveit állították ki. A Társaságból kivált Der Blaue Reiter-csoport első kiállítását, 1911-ben rendezte meg, 1914-ig, az első világháborúig működött, Marck és Macke a háborúban meghalt, Kandinszkij pedig Moszkvában élt 1921-ig. A müncheni tanulóévek után az orosz népművészet – fametszetek az orosz népmesék köréből, vásári nyomatok - ihletésére a formák és színek stilizálásához kezdett. A téma háttérbe szorult, a színek és a formák önálló fontossága került előtérbe. Képei színakkordok kompozíciói voltak, s akár a zene emóciókat keltettek fel. Műveit az úgynevezett lírai vagy expresszionista absztrakció irányzatához sorolták. 1922-től a weimari Bauhaus tanára volt, s mikor náci parancsra megszüntették 1933-ban Franciaországba költözött. A húszas években a szuprematizmus hatott rá és geometrikus formákat is felhasznált képein, majd utolsó korszakában inkább könnyed, lendületes kompozíciókat készített. Kandinszkij – Mondrian mellett – a modern absztrakt művészet nagyhatású teoretikusa.

Klee, Paul (1879–1940): Svájci festő, grafikus, a Bauhaus tanára, az üvegfestészeti műhely vezetője 1920-30-ig. Zenészházaspár gyermeke volt, eredetileg hegedűművésznek készült. Korai képei az allegorikus-szimbolikus nyelv jegyében készültek. Hasonlóan Kandinszkijhoz, hozzá is közel állt a ritmust, zenét a festészet párhuzamaként értelmező gondolkodásmód. Müncheni, olaszországi, berni, párizsi tanulmányutak után, hosszabb müncheni tartózkodás során került a Blauer Reiter közelébe, részt vett a csoport második, 1912-es kiállításán. Ugyanebben az évben megismerkedett Delaunay-val és az orfizmussal, Delaunay fényről írott esszéjét ő fordította le a Sturm részére. 1914-ben Tunéziába tett utazása Macke és Moilliet társaságában felfedeztette vele a keleti színvilág lehetőségeit, és az akvarellt, ezt erősítette 1928-as egyiptomi útja is. Hatottak rá a prehistorikus ábrázolások, felfedezte a gyermekrajzot. Kifejlesztett több új grafikai-festészeti eljárást. A Bauhausból távozva először a düsseldorfi Akadémán tanított, majd hazatért Svájcba egy „hieroglifikus” festészetet valamint egy újfajta divizionizmust fejlesztve tovább. Teoretikusként is nagyon jelentős.

Plinius Secundus, Gaius id. (Kr. u. 23 – Kr. u. 79): Római író. A Naturalis historiae libri XXVII (Természetrajz) szerzője, könyvében összegyűjtötte és összefoglalta az ókor egész természettudományi ismeretanyagát. A 160 sűrűn teleírt tekercs unokaöccsére ifjabb Pliniusra maradt, mikor áldozatul esett a Vezúv kitörésének, amely elpusztította Pompeit és Herculáneumot. Könyveiben nem csak természetrajzzal foglalkozott, az egész római kultúrát és gyökereit hozzáférhetővé tette későbbi nemzedékek számára. A művészettörténet számára az ásványokról és a művészetekről, szóló fejezetei (XXII-XXVII. könyv) a legfontosabbak, melyben számos antik művet és művészt ismertet. (Megjelent magyarul: Caius Plinius Secundus: Természetrajz az ásványokról és a művészetekről. Enciklopédia, Budapest, 2001) A festőkről szóló történetei ismertek voltak – és mintaként szolgáltak – a középkorban is, de a reneszánsz idején újra és újra hivatkoztak rá.

Runge, Philipp Otto (1777-1810): Német festő, grafikus a német romantika képviselője. Egyéni témakörét mitológiai alakokból és a természet motívumaiból alakította ki. Fő műve a befejezetlenül maradt Napszakok sorozat, amelyet metszetekben is kiadott.

Seurat, George (1859-1891): Francia festő, a neoimpresszionizmus legfontosabb képviselője. Korán, 32 éves korában hunyt el, addig azonban megalkotta az impresszionista festészetre való reakcióként szigorú törvényszerűségek alapján felépített festményeit, amelyek számos művészre nagy hatással voltak. Delacroix és Chevreul nyomán kezdett el a színkontrasztok elvén alapuló színfelbontással festeni, amelynek révén nagy világító erejű, harmonikus képek létrehozására törekedett. A színek mellett a vonalak kifejezőerejét is tanulmányozta, és törekvései párhuzamba állíthatók a szimbolistákéval. Témáit a modern városi életből merítette: fürdőzők, kiránduló emberek, a cirkusz és a kikötők voltak fontosabb motívumai.

Signac, Paul (1863-1935): Francia neoimpresszionista festő és teoretikus, aki 1899-ben jelentette meg Eugene Delacroix-tól a neoimpresszionizmusig című könyvét, amelyben saját és Seurat festészeti technikáját és azok előzményeit írta le részletesen. Kezdetben Monet hatására impresszionista képeket festett, majd Seurat-val való 1884-es megismerkedése után kezdett határozottabban a foltfelbontással foglalkozni. Seurat halála után, a 90-as években festészeti gyakorlatában felhagyott a szigorú technikával, amely azonban személyes kapcsolatuk révén a 20. század elején Matisse-ra is hatást gyakorolt.

Presbyter, Theophilus: Feltehetően álnevet viselt. Az ezen a néven ismertté vált szerző művészetekről írt könyvei – Schedula diversarum artium – a középkor legismertebb művészeti technikáival foglalkozó írásműve, feltehetően a 10. század végén, a reichenaui kolostor vonzáskörében keletkezett.

Turner, Joseph Mallord William (1775-1851): Angol festő, az angol romantikus tájképfestészet nagyhatású mestere. 1789-től a londoni Királyi Akadémián tanult. Az angol akvarellfestészet, C. Lorrain és N. Poussin idealizáló tájképfestészete, valamint a korabeli veduta festészet egyaránt hatást gyakorolt korai képeire. Az időjárás változásai, az atmoszférikus hatások iránti vonzalma elemző és kutató szenvedéllyel párosult, amelynek tárgya a természet maga volt. A tájképfestészet leértékelése ellen küzdött, és a színelmélet, a perspektíva, valamint az optika eredményeit is felhasználta képei szín- és térkompozícióinak kialakításakor.