Karoling- és Ottó-kori képzőművészet

Az uralkodói reprezentáció eszközei az épületek mellett a gazdagon festett és drágaköves díszítéssel ellátott kódexek, az elefántcsont-faragványok, és a nemesfémekből készült liturgikus tárgyak voltak. A kézműves műhelyeket az uralkodó réteg tagjai látták el megrendelésekkel. A művészet központjai ezért mindig valamely császári vagy püspöki székhelyhez kötődtek.

A karoling művészet antikizáló formanyelvének bizonyítéka egy 9. század elejéről való kisméretű, bronz lovasszobor, mely talán Nagy Károlyt ábrázolja. A délceg tartású, koronás, kezében glóbuszt tartó, szakállas férfi attribútumai alapján csakis király vagy császár lehet. A szobor stílusából pedig joggal következtetünk arra, hogy Nagy Károlynak az antik római mintákat nagy tiszteletben tartó és azokat mindenben követni akaró udvarában készült. A lovasszobor a római monumentális szobrászat műfaja volt, az uralkodói reprezentáció eszköze. Nagy Károly talán maga is ismerte Marcus Aurelius lovas szobrát. A ló arányai és alakjának (különösen a fejének) természethű részletei arra utalnak, hogy a szobrász felfogása hasonló volt az ókoriakéhoz. A lovas azonban aránytalanul nagy lovához képest, tartása is merevebb, mint a valóságban. Ezzel az uralkodó hatalma és ereje jut kifejezésre.

Az Ottó-kori művészet stílusa sokban különbözik a Karoling-korétól. Jól látható ez III. Ottó evangeliáriumának miniatúráján, mely az uralkodót és kíséretét ábrázolja. A képen hiába keresünk valósághű részleteket. A festő nem a részletek pontos visszaadására törekedett, hanem az ábrázolt téma elvont lényegét akarta kifejezni: az uralkodó időtlen fenségét, mely független mindentől, ami esetleges. A kompozíció merevsége, a vonalak szigorú, szabályos rajza és a színek gazdag pompája is a császár hatalmának kifejezői. Az uralkodói jelvényeket viselő III. Ottó ülve is hatalmasabb udvari papjainál, katonáinál, akik trónja mellett állnak. A háta mögötti bíborfüggöny és az oszlopok arra utalnak, hogy a jelenet színhelye a trónterem. Ez a korra jellemző ábrázolásmód a bizánci szokásnak felel meg, nem pedig a klasszikus rómainak. Ez érthető is, hiszen a szász uralkodók szoros kapcsolatban voltak Bizánccal, III. Ottó édesanyja, Theophanu császárné bizánci hercegnő volt. Talán ő hozta magával hazájából azokat a festőket, elefántcsontfaragókat, ötvösöket, akik elterjesztették saját stílusukat.

Hildesheimben, Bernward püspök művészeti központjában készítették 1015-ben azt a bronzkaput, mely a templom bejáratát díszítette és az Ó- és Újszövetség jeleneteit ábrázolja. A bronz az ókortól az örökkévalóságnak szánt művek anyaga. Bernward példaképe Nagy Károly volt, aki aacheni kápolnájának készíttetett bronzkaput. Ezen azonban még nincsenek domborművek. A domborműves kapu a román szobrászat közvetlen előzménye. A hosszú történeteket elbeszélő faragott domborművek a román templomkapuzatok díszei lesznek.

A hildesheimi kapu domborművein jól látszanak az Ottó-kor ábrázoló művészetének stílusjegyei. A Krisztus Pilátus előtt-jeleneten visszaköszön a bizánci mozaikok sematikus, jelzésszerű tér- és épületábrázolása, akárcsak III. Ottó evangeliáriumának miniatúráján. Az alakok mérete itt sem követi a valós arányokat, ahogyan a ruharedők és a talaj dekoratív rajzolata sem valósághű. A Pilátus háta mögött látható, fülébe suttogó torz lény a Sátánt jelképezi, akinek tanácsára a helytartó Krisztust halálra ítéli.

III. Ottó evangeliáriuma