Német gótikus építészet

A francia klasszikus gótika 13. századi elterjedését a német területeken is a századforduló ciszterci építkezései készítették elő (Maulbronn, Heiligenkreuz, Lilienfeld). A nagy román császárdómok (Speyer, Worms) építkezései ekkor már befejezésükhöz közelítenek, és megjelennek rajtuk a gótika stílusjegyei (pillérköteg, csúcsíves keresztboltozat). Az új szerkezetek és formák tehát régi alapokra épültek, ami alapvetően meghatározta a német gótika stílusát: a román stílus súlyos nagyságát nem tudta feloldani a közvetlen francia hatás sem. Így az első, teljes egészében gótikus székesegyház, a magdeburgi dóm (1207-) is őrzi a romanika plasztikus formakezelését és zártságát, mely ellentétben áll az anyagtalannak ható francia stílussal. Az alaprajz, a tagozatok, a szerkezetek gótikusak, de a felfogás még román. A német építészet a század közepére jutott el arra a szintre, hogy képes legyen maradéktalanul átvenni a francia ízlést, és olyan katedrálisokat építeni, mint a strassburgi (1250-75) vagy a kölni (1248-). Ezek a templomok nemcsak utolérték, de egyben már meg is haladták a francia mintát. A német építészet az egyetlen, mely a 13. században virágkorát élő francia gótikát nemcsak dekoratív szempontból (mint az angol vagy az ibériai), hanem szerkezetileg is képes volt megújítani, és teljesen új kialakítású tereivel a társadalom változó igényeit is kielégíteni.

Az új térforma a marburgi Szent Erzsébet-templomban fogalmazódott meg először – még a francia klasszikus gótika formanyelvén. Az Árpád-házi királylány sírtemplomának három hajója egyenlő magasságú. A csarnoktér elsősorban a megvilágításban jelentett változást: a francia terekkel ellentétben itt a mellékhajókban van több fény, a főhajóba csak közvetetten szűrődik a világosság oldalról, illetve a kereszthajó és a szentély hatalmas ablakaiból. A klasszikus boltozati- és támrendszer a mellékhajók felmagasítása által a francia katedrális kiegyensúlyozottságát a magasság irányában kiterjesztve szenvedélyesen felfokozza. Ez a szenvedélyesség, a magassági arányok végletekig való fokozása a német gótika sajátossága, mely legjobban a templomhomlokzatokon mutatkozik meg. Az egyenes lezárású, tömbszerű francia tornyok helyett egyetlen, középen álló, áttört kősisakban végződő tornyot terveztek. A homlokzatok ezért rendszerint nem a hármas tagolás szerint épültek, hanem a középtengely vált egyedül kiemeltté. Freiburg in Breisgau dómjának homlokzata lényegében a hatalmas, áttört torony lábazatának tekinthető, a kapuzat ezért elveszíti jelentőségét.

A német gótika sajátosságai a 14. századra kristályosodtak ki, ekkor születtek meg azok a technikai újítások, melyek jelentősége csak Saint-Denis szintéziséhez mérhetők. A Schwäbisch-Gmündi Szent Kereszt-templom építésze (1351-), Heinrich Parler megváltoztatta a csarnoktemplom alaprajzát: a szentély egyszerűbb lett, a kápolnakoszorú a szentélyfal támpillérei közé szorult, a körüljáró pedig – a hajó csarnokteréhez hasonlóan - a főhajóval azonos magasságú lett. Az így kialakult csarnokszentély boltozási rendszere is megváltozott. Az egyszerű keresztboltozatokat bonyolult hálóboltozat váltotta fel, melyet hengeres pillérek tartanak. A tér így a tágasság érzetét kelti, a túlfeszített arányok nem „szorítják össze” az embert. Schwäbisch-Gmünd hálóboltozatos csarnokszentélye típust teremtett, mely meghatározta a német területek további építészetét. Heinrich Parler pedig megalapította a Parler művészcsaládot, melynek építészei, szobrászai Közép-Európa legnagyobb építkezésein dolgoztak.

Marburg, Elisabethkirche

Münsteri dóm