Giotto mítosza és korai stílusa

A festőművészek hálával tartoznak a természetnek, hiszen szüntelenül róla vesznek példát, azon igyekeznek, hogy a legnemesebb és legszebb részleteinek javát elsajátítva utánozzák, lemásolják; véleményem szerint nem kisebb hála illeti Giotto firenzei festőt; ugyanis, mikor a pusztító háborúk eltörölték a föld színéről a rangos piktúrát, és megsemmisítették a műalkotásokat, Giotto, noha ügyefogyott mesterek között nőtt fel, Isten adományaként felélesztette és annyira felvirágoztatta a rossz útra tért művészetet, hogy már jónak lehetett nevezni. Giottót az a durva, tehetségtelen korszak csodálatos módon olyan lángeszű alkotómunkára késztette, hogy működése révén új életre kelt az ábrázolás művészete, amelyről kortársai keveset vagy éppen semmit se tudtak.

Giorgio Vasari, az itáliai reneszánsz művészet első történetírója, így fejezi ki Giotto újszerűségét a Vitében, a firenzei festőnek szentelt életrajza elején. Vasari maga is tisztában volt azzal, hogy Giotto kortársai nem voltak teljesen ügyetlenek. Mégis erős szembeállítással élt, hogy olvasói számára közérthetően fogalmazza meg azt a jelenséget, amely Giotto festészetének újító erejét jellemzi. Vasari koncepciója alapján a középkorban megromlott művészeteket az új korszak, a reneszánsz alkotói, tehetségük és a természet hű követése által tették ismét, az antikvitáshoz méltóan naggyá. Giottónak Vasari korára már kialakult a mítosza, helyét a festészet fejlődésében nem vonták kétségbe utódai, olyannyira, hogy még Michelangelo is, amikor fiatalon a freskófestést tanulta, Giotto egyik firenzei művét másolta le. Giotto megítélésére ez a mítosz a huszadik századig rányomta bélyegét. Giotto vagy nem Giotto? Általában így tette fel sokáig a művészettörténet a kérdést, ha egy vitatott táblakép vagy freskó szerzőségét próbálta eldönteni. Giotto stílusának meghatározása azonban nehéz feladat, mert érett korszakának egyértelmű attribúciójú műveivel ellentétben korai műveinek szerzősége, amelyek pedig stílusforrásait pontosan meghatározhatnák, igen vitatott, és forrásokkal nem támasztható alá. Assisi freskóinak esete a legjobb példa erre, ahol, ha többször dolgozott is, bizonyosan segédek sokaságával vette magát körül. Korai művei, amelyek között ki kell emelni a firenzei domonkos rendi templom, a Santa Maria Novella számára festett nagyméretű croce dipintát, azt mutatják, hogy stílusára kezdetben Cimabue volt nagy hatással, de már ekkor is érzékelhető a 13. század végi római festészet eltérő, klasszicizálóbb hagyományának érvényesülése. A festett feszület szárának két végében megfestett Madonna és Evangélista Szent János alakja pedig azt mutatja, hogy Giotto festészetében már a kezdetektől fontos szerepet játszott az érzelmek visszaadása. Giotto korai korszakának legjelentősebb művei az assisi San Francesco felső templomának Szent Ferenc életét bemutató freskói, amelyeknek a megfestésében egy nagyszámú műhely élén vett részt a 13. század utolsó évtizedében.

Giotto: Croce dipinta