Croce dipinta: (olasz: festett feszület) Az itáliai művészetben és liturgiában a 12. században kialakult képtípus, amely a 13-14. században lett igazán népszerű. A gyakran életnagyságnál nagyobb fa keresztre a megfeszített Krisztus alakját festették, a két keresztszárra pedig általában Mária és Evangélista Szent János félalakos ábrázolása került. A ferences ikonográfiában kedvelt változata volt, amikor a kereszt tövébe a térdelő Assisi Szent Ferenc alakját helyezték. A korai, 12-13. századi croce dipintákon általában a Christus triumphans, azaz a diadalmas, élő Krisztus látható, nyitott szemekkel, a 13. századtól terjedt el a Christus patiens, azaz szenvedő, halott Krisztus ábrázolása, amelyen az élettelen test S vonalban meghajlik. A festett feszületeken gyakran a keresztszár bővítményein (apron) a Passió-ciklus jelenetei kaptak helyet. A festett feszületeket általában az oltár fölött helyezték el, vagy a diadalívről lógatták le. (pl. Giovanni Cimabue, 1280 k., Firenze, Santa Croce.)

Erények: a hét erényt, ókori mintára, nőalakokkal személyesítette meg a keresztény művészet. Mindegyik erényhez jól felismerhető attribútumok társultak. A négy sarkalatos, vagy kardinális erény már az antik irodalomból ismert volt, a három teológiai erény Pál apostol nyomán (’Kor 13) került melléjük. Az Igazságosság (Iustitia, karddal és mérleggel), a Bátorság (Fortitudo, oszloppal), az Okosság, vagy Bölcsesség (Sapientia, Prudentia, tükörrel, vagy könyvvel, gyakran Janus arccal) és a Mértékletesség (Temperantia, két kezében edény, amelyek tartamát, bort és vizet, összeönti) a kardinális erények. A teológiai erények közé tartozik a Hit (Fides, kehely és kereszt), a Remény (Spes, korona és zászló) és a Szeretet (Charitas, fáklya). A középkorban gyakran ennél sokkal részletesebb erénykatalógust állítottak össze (Johannes Climacus, Scala Paradisi), a humanisták pedig erények egész rendszerét dolgozták ki (Cristoforo Landino: Disputationes Camaldulenses), gyakran Platón filozófiai műveit is felhasználva. A hét erényt a középkor folyamán, Prudentius (348–410) Psychomachia című műve nyomán, a hét bűnnel állították szembe, és gyakran így is ábrázolták őket. (Pl. Strasbourg, Székesegyház, nyugati homlokzat, északi kapu, 1270–80k, Giotto, Padova, Scrovegni kápolna, 1305/6)

Ferences rend: (Ordo Fratrum Minorum) Assisi Szent Ferenc által 1210–ben alapított koldulórend. A ferences regulát, amely Ferenc eszméinek megfelelően, kimondja a rend tagjai számára vállalt szegénység követését, III. Honorius pápa 1223–ban hagyta jóvá. A ferencesek ruházata az alapítójuk szegénységére utaló, barna köpeny, a szandál és a háromszor megcsomózott kötélöv. A rend a szegénység vállalása miatt a pápasággal szemben támadt konfliktus következtében két részre szakadt, obszervánsokra és minoritákra. A ferences rend hatása rendkívül jelentős volt a toszkán és umbriai festészetben. Szent Ferenc legendájának epizódjait a 13. század közepétől a rend templomaiban retabulumokon, illetve a század végétől egyre inkább nagyszabású freskóciklusokon ábrázolták. A legjelentősebb ferences ciklus az assisi San Francesco felső bazilikájában található, amelyet az 1290–es évek közepén valószínűleg Giotto és műhelye festett.

Freskó: (olasz, al fresco) falképfestési technika. Lényege, hogy a tempera festéket a benedvesített vakolatra hordták fel. Az így megkötött festék mélyen beivódott a felső rétegbe (intonaco). Mivel a vakolat gyorsan száradt, ezért egyszerre csak egy kisebb, egy–két nap alatt megfesthető felületet nedvesítettek be, ez a giornata (dzsornáta). A freskók finomabb részleteit gyakran al secco technikával, a megszáradt vakolaton egészítették ki. Már a reneszánsz korban ismert volt a freskók falról való leválasztásának technikája. A leválasztott falkép alól ilyenkor napvilágra kerül az alsó rétegbe karcolt, kartonok alapján szénnel készült előrajz, a kontúrokat feltüntető szinópia.

Stigma: (görög, sztigma: sebhely) Krisztusnak a keresztfán a szögek ütötte sebei kéz és lábfején, és a lándzsa ütötte seb a mellékesen. A stigmákat a 9. századtól kezdve tisztelték. Krisztus ábrázolásain elsősorban a Levétel, a Siratás, és a későközépkorban a Vir dolorum jelenetein szerepel. A Krisztus szenvedésében való elmélyülés révén kapta meg Assisi Szent Ferenc és Sienai Szent Katalin a stigmákat. Szent Ferenc ikonográfiájában gyakori a stigmatizáció ábrázolása.

Trecento: (olasz: trecsentó, jelentése: háromszáz) a 14. század, tehát az 1300–as évek itáliai művészetét jelölő kifejezés. (Ld. például trcento festészet.)