Bizánci művészet: A 395-ben kettéosztott Római Birodalom keleti részén kialakult művészet. A keleti birodalom fővárosa és vezető művészeti központja is (kezdetben Bizánc néven) Konstantinápoly volt, amelyet Nagy Konstantin császár alapított. A korai középkorban (nagyjából a 10-11. századig) Európa vezető politikai és kulturális hatalma Bizánc kezében volt. Művészetének hatása az egész nyugat-európai térségben érezhető volt egészen az újkor hajnaláig. Építészetének legmeghatározóbb formája a centrális tér, amelyet a Bizáncban virágkorát élő mozaikművészet alkotásaival dekoráltak. A bizánci ábrázoló művészetekre a kora bizánci időszakban (395-726) az antik formák követése jellemző, ezeket azonban az egyre nagyobb szerepet kapó kereszténység új tartalmakkal töltötte meg. A realista formák később merevvé, sematikussá és szigorúvá váltak, és az udvari reprezentáció szolgálatába álltak. A szigorú szabályokhoz, előírásokhoz kötődő ikonfestészet mind a mai napig bizánci sémákat alkalmaz, ezért a bizánci művészet továbbélésének tekinthető. A bizánci művészet több korszakát különíthetjük el egymástól. Ezek a következők: kora-bizánci (395-726), képrombolás kora (726-843), közép-bizánci (843-1204), latin császárság alatti (1204-1261), késő bizánci (1261-1453) és posztbizánci (1453 utáni) korszak.

Dekoratív: díszítménnyel ellátott vagy díszítményszerű dolog, amely nem bír jelentéssel vagy funkcióval.

Dombormű, relief: a szobrászat egyik műfaja, amelynél a térben kialakított formák az alapsíkból csak részben emelkednek ki.

Képrombolás (ikonoklasztázia, ikonoklaszmosz): A Bizánci Birodalomban 726 és 843 között zajló mozgalom, amely a képek túlbuzgó, már-már bálványimádó, vallásos tisztelete ellen lépett fel. Alapját a zsidó vallásból, illetve a képek tiszteletének ószövetségi tilalmából nyerte. III. Leó császár kihasználva a képromboló (ikonoklaszt) mozgalmat, birtokelkobzással gyengítette meg a kolostorok hatalmát, s az egyházi birtokokat szétosztotta támogatói között. Rendeletet adott ki a Krisztust, Máriát, a szenteket és angyalokat emberi alakban ábrázoló műalkotások elpusztítására. Meg kell jegyeznünk tehát, hogy itt nem arról van szó, hogy a műalkotásokat válogatás nélkül pusztították volna el, hanem hogy az isteni természettől idegennek érezték annak fizikai formában való megjelenését, ezért sokhelyütt például a megsemmisített Krisztus ikonok helyére az őt szimbolizáló keresztet festették. A több mint egy évszázadon keresztül tartó teológiai vita végül a képtisztelők (ikonodulok) győzelmével zárult egy 843-ban tartott zsinaton. Fő érvként az szolgált a képtisztelők kezében, hogy Isten megtestesült Jézus Krisztusban, aki ezáltal kézzelfogható valósággá vált, így viszont ábrázolható is.

Kódex: kézzel írott könyv, pergamen lapok ívekbe fűzve. Eleinte papirusz alapanyagra készültek (tekercsek), melyeket később a pergamen váltotta föl, míg a nyomtatás feltalálásával ezeket teljesen ki nem szorították az olcsóbb, papírból készült könyvek. Kötéstáblája készülhetett fából, bőrből, bársonyból, selyemből, faragott elefántcsontból, és a sarkokat olykor drágakővel kirakott fémveretek díszítették. Tartalma szerint lehet egyházi használatra készült mű, Biblia, vagy világi: lovagregény, dalok gyűjteménye, zenei mű (kottákkal), antik szerzők művei.

Kupola: általában centrális (pl. kör, négyzet, szabályos sokszög alaprajzú) terek lefedésére szolgáló félgömb alakú boltozatot értünk a kupolán. A gyakorlatban sokszor eltér a formája a félgömbtől. Felépítése az építészet története során gyakran a legnagyobb kihívásokat jelentette, mivel alapjánál folyamatos alátámasztást igényel (ld. csegely).

Miniatúra (latin, minium: cinóber, vörös festék) eredetileg a kéziratok szövegének cinóbervörös festékkel való díszítését jelentette. Általános értelemben a rotulusok és kódexek, pergamen vagy papír alapjára ecsettel felvitt, általában temperával, illetve arannyal (laparany vagy aranyfüst) festett figurális és ornamentális díszítést jelöli. A könyvnyomtatás megjelenése után, a 15. század második felében a nyomtatott lapok keretdíszeit is gyakran díszítették miniatúrával. A leggazdagabb miniatúradíszítést a középkorban általában a liturgikus kódexbe (missálé, psaltérium, breviárium Biblia stb.) festették. Nem szabad összekeverni a „miniatűrrel”, mely lényegesen későbbi, a 18-19. században népszerű, kis méretű festményt jelent. Ez a szó a latin „minimus” =legkisebb szóból ered.

Mozaik: Apró kő-, vagy üvegszemcsékből összeállított, épületek falát, vagy padlózatát díszítő ábrázolás. Nagyon dekoratív hatású műfaj. A szemcséket gipsz, vagy cement alapba ágyazták, és a száradás után közeiket gipsszel töltötték ki, ezután sokszor az egész képfelületet simára csiszolták. Már az ókori Mezopotámiában és Egyiptomban is alkalmazták, majd fénykorát az antikvitásban, később a bizánci művészetben élte.