A csarnokmecsetek iraki típusa az iszlám világban mindenütt elterjedt, így épült Egyiptomban közvetlenül a szamarrai mecset mintájára a kairói Ibn Túlun-mecset (868-905), az Ifrikija tartományban el-Kairuánban a Nagymecset (826-875), majd többszörös bővítéssel a 785-ben alapított cordobai Nagymecset (átépítések: 832, 912, 961)

A cordobai kalifátus felbomlása után nyugaton a berber Fatimidák (969-1171) fővárosa, a mai Kairó vált az iszlám kulturális központjává, itt épült a csarnokmecsetek típusának fejlődését lezáró al-Hákim-mecset (990-1013). Keleten a 11. század közepétől a szeldzsuk törökök játszottak meghatározó szerepet, ebben a korban alakult ki a teológiai főiskola, a medresze típusa, a négy ivános alaprajzú rendszer, ez terjedt el később. Anatóliában a szeldzsuk építészetnek az iránitól eltérő sajátosságai alakultak ki. Erősen hatott rá Bizánc és Arménia, ezért jelentősebb szerepet kaptak a térlefedő szerkezetek, a tégla helyett általánossá vált a kő használata. Szakaszonként változó formájú síkmennyezettel, bordás boltozattal és kupolával fedettek voltak a szeldzsuk nagymecsetek. Az udvar helyére központi belső tér került, a homlokzatra díszes kőfaragással megmunkált kapuzat. Ez a forma Észak-Afrikában is meghonosodott. A szeldzsuk birodalmat a 13. században a mongol hódítás döntötte meg, de az építészet jellege a timurida dinasztia idején nem változott lényegesen.

A bagdadi körváros alaprajza