A város tisztasága
A köztudatban többnyire a középkori városok sztereotip képében siralmas higiéniai viszonyok, bűzölgő utcák és lakosok jelennek meg. A helyzet valóban nem volt (mai szemmel mérve) túl rózsás, de nem is volt annyira lehangoló. A szemetet és ürüléket többnyire az utcákra öntötték, de ugyanakkor a város elöljárói igyekeztek rendeleti úton ügyelni a tisztaságra. Számos városban – például Strassburgban – éppen a járványok megelőzése végett tiltották a szemét és a trágya utcára való hajítását.
Számunkra talán hajmeresztő lehet, de a 16-18. századhoz viszonyítva a középkori városi ember nagyobb hangsúlyt fektetett a tisztaságra. A városok kezelésében számos fürdőház működött, ahol a források szerint a lakosok legalább kéthetente, de akár még ennél is gyakrabban fürödtek. A tisztálkodáshoz ekkoriban már hozzátartozott a fahamuból főzött szappan is. A vízellátás kérdése szorosan kapcsolódott a fürdőzéshez és az ivóvízhasználathoz. A tereken ásott kutakat, az utcák alatt vízvezetékeket, víztornyokat építettek.
A 14. századtól terjedt el mindinkább a felfogás, miszerint a víz betegségek, így például a rendkívüli mértékben elharapódzó szifilisz okozója. Az orvosok ennek megfelelően óva intettek a fürdőzéstől, mert azt hitték, hogy a bőrön át szivárog a testbe a betegség. A 16. századtól valóban egyre kevésbé tisztálkodtak, mint a korábbi századokban és a hanyatló higiéniai viszonyoknak köszönhetően már a 14. századtól egyre súlyosabb járványok pusztították a városi lakosságot.