A longobárdok története

A 6. század újabb népmozgásokkal köszöntött Európára. A longobárdok, akik ekkor Pannónia földjén éltek, az avarok támadásától tartva nyugat felé indultak, Itália földjére. Az első nagyobb város, mely útjukba került, Aquileia volt. Ezt elfoglalva, csakhamar hatalmuk alá vonták Milánót és Páviát is, amelyet székhelyükké tettek. Néhány év alatt elfoglalták Észak-Itáliát, s ez a terület mai napig őrzi nevében emléküket (Lombardia). Bizánc uralma csak a ravennai exarchátusra, néhány déli városra és a szigetekre, Szicíliára, Korzikára és Szardíniára terjedt ki. A longobárdok végigpusztítva Itáliát megalapították saját királyságaikat. Nemzetségek szerint települtek le, sok különálló hercegséget alkotva.

A romanizáció (a római műveltség és latin nyelv elfogadása, térhódítása) lassan haladt, de a 8. század végére már latinul beszéltek, és miután a 6. század végén Authari király a bajor katolikus Theudelinde hercegnőt vette feleségül, a katolikus rómaiak és az ariánus longobárdok közötti különbség is kezdett eltűnni. Theudelinde megözvegyülvén a következő király, Agilulf felesége lett, aki áttért a katolikus hitre, és kolostorokat is alapított, például Bobbio, és Monza városában.

A longobárdok 751-ben elfoglalták Ravennát és Róma felé indultak, amikor a pápa a frankokhoz fordult segítségért. Pippin vezetésével a frankok visszaverték a longobárd támadást, majd néhány évvel később csapást mértek Páviára és beolvasztották birodalmukba a longobárd királyságot.