Centrális elrendezésű templom: A centrális elrendezésű terek lényege, hogy az épület tere egyetlen középpont köré szerveződik. Általában olyan alaprajzú épületeket értünk alatta, amelyek centrális, középpontos tükrözéssel megszerkeszthetőek. Legegyszerűbb alaprajzi formái ennek az épülettípusnak a kör, négyzet, szabályos sokszög (főként nyolcszög), görögkereszt. Gyakori a négy, vagy sokkaréjos megoldás is. Általános jellemzője e templomtípusnak továbbá, hogy a központi alapforma köré minden irányban egyenletesen fejleszti, bővíti tovább az épület terét. A centrális elrendezésű templomok középső, legbelső része a legtöbb esetben kupolával fedett. Ez a templomtípus leginkább Bizáncban terjedt el, de a nyugati építészet összes korszakában is jelentős épületek kapcsolhatók ehhez a formához (nyugaton főként sírtemplomok, keresztelőkápolnák, és palotakápolnák építéséhez használtak centrális alaprajzot). A centrális elrendezésű templomtípus ellentéte a hosszanti elrendezésű templom, de előfordulnak olyan épületek, amelyekben e két típust összekapcsolják.

Centrális tér: Egy központ köré szervezett tér. Az alaprajz központi része lehet négyzet, görögkereszt, kör, ellipszis vagy szabályos sokszög, amelyhez szimmetrikusan bővítmények csatlakozhatnak.

Concha: Félköríves alaprajzú, az épület alapszintjén lévő (tehát nem szoborfülke) térbővítmény, amelyet félkupolával fednek le. Apszis.

Csegely: A négyzetes, vagy szabályos sokszög alaprajzú tér és a fölé emelt kupola közötti átvezető, tartószerkezet. A kupolát tartó csegely alulról – az alaprajzi formának megfelelő sarkokból – indul felfelé, felül pedig a kupola köríve határolja. A csegely valójában gömbháromszög, azaz a gömbfelületből kimetszett, térben elhajló háromszögforma, amely a kupolát tartja.

Empórium: a templom mellékhajói vagy nyugati része felett emelkedő, a főhajó felé nyitott karzat. A templom funkciójától függően különböző rendeltetése lehet: szerzetesi, zarándok, énekes, kegyúri, apáca- stb. karzat.

Főhajó: Hosszházas (longitudinális) elrendezésű terekben a középső, (általában kelet-nyugati irányban nyújtott téglalap alaprajzú) hajó neve. Bazilikális és álbazilikális templomok esetében a főhajó magasabb a kétoldalt mellette lévő egy-egy, vagy több (de mindig páros számú) mellékhajónál, és legtöbbször szélesebb is azoknál. Bazilikális térképzésnél a főhajó saját ablakain (bazilikális ablaksorán) keresztül kap fényt, mivel a mellékhajók alacsonyabbak nála (ablakai a gádorfalából nyílnak). Csarnoktemplomok esetében a főhajó és mellékhajók azonos magasságúak, így a főhajó a mellékhajón keresztül jut fényhez.

Frankok: Germán nép, a Rajna keleti partjánál telepedtek le, hódításaik nyomán elfoglalták a mai Franciaország és Belgium jelentős területeit. Első nagy királyuk Klodvig vezetésével elfoglalták Galliát, ahonnan kiűzték a vizigótokat. Pippin, majd Nagy Károly vezetésével legyőzték a Longobárdok itáliai királyságát. Birodalmuk Nyugat-Európa nagy részét magában foglalta, s Nagy Károly a pápa által császárrá koronáztatta magát.

Hosszhajó, hosszház: A hosszanti elrendezésű templomnak a bejárat és szentély közé eső, a főtengellyel párhuzamos, a hívek befogadására szolgáló része. Legtöbbször (a templomok keletelése miatt) kelet-nyugati irányba elnyúló téglalap alaprajzú tér. (Ld. még: hosszanti elrendezésű templom)

Ikonodul: A képrombolás korában (726-843) a képek tisztelőinek görög elnevezése. A szó jelentése: képnek szolgáló. (Ld.: képrombolás)

Ikonoklaszt: Képromboló. A képrombolás korában (726-843) a képek tiszteletét elutasító mozgalom elnevezése. (Ld.: képrombolás)

Képrombolás (ikonoklasztázia, ikonoklaszmosz): A Bizánci Birodalomban 726 és 843 között zajló mozgalom, amely a képek túlbuzgó, már-már bálványimádó, vallásos tisztelete ellen lépett fel. Alapját a zsidó vallásból, illetve a képek tiszteletének ószövetségi tilalmából nyerte. III. Leó császár kihasználva a képromboló (ikonoklaszt) mozgalmat, birtokelkobzással gyengítette meg a kolostorok hatalmát, s az egyházi birtokokat szétosztotta támogatói között. Rendeletet adott ki a Krisztust, Máriát, a szenteket és angyalokat emberi alakban ábrázoló műalkotások elpusztítására. Meg kell jegyeznünk tehát, hogy itt nem arról van szó, hogy a műalkotásokat válogatás nélkül pusztították volna el, hanem hogy az isteni természettől idegennek érezték annak fizikai formában való megjelenését, ezért sokhelyütt például a megsemmisített Krisztus ikonok helyére az őt szimbolizáló keresztet festették. A több mint egy évszázadon keresztül tartó teológiai vita végül a képtisztelők (ikonodulok) győzelmével zárult egy 843-ban tartott zsinaton. Fő érvként az szolgált a képtisztelők kezében, hogy Isten megtestesült Jézus Krisztusban, aki ezáltal kézzelfogható valósággá vált, így viszont ábrázolható is.

Kupola: általában centrális (pl. kör, négyzet, szabályos sokszög alaprajzú) terek lefedésére szolgáló félgömb alakú boltozatot értünk a kupolán. A gyakorlatban sokszor eltér a formája a félgömbtől. Felépítése az építészet története során gyakran a legnagyobb kihívásokat jelentette, mivel alapjánál folyamatos alátámasztást igényel (ld. csegely).

Mozaik: Apró kő-, vagy üvegszemcsékből összeállított, épületek falát, vagy padlózatát díszítő ábrázolás. Nagyon dekoratív hatású műfaj. A szemcséket gipsz, vagy cement alapba ágyazták, és a száradás után közeiket gipsszel töltötték ki, ezután sokszor az egész képfelületet simára csiszolták. Már az ókori Mezopotámiában és Egyiptomban is alkalmazták, majd fénykorát az antikvitásban, később a bizánci művészetben élte.

Narthex: (görög, narthéx: előcsarnok) a korakeresztény és a bizánci templomépítészetben, általában a hosszház teljes szélességére kiterjedő, a hossztengelyre merőleges, a templomtértől leválasztott, keskeny előcsarnok. A kettős előcsarnokkal épült templomok esetében megkülönböztetjük a külső és a belső előcsarnokot (endonarthex és exonarthex) Ld. pl. Isztambul, Hagia Sophia. Centrális alaprajzú templomtérhez is kapcsolódhat narthex. (Pl. Ravenna, San Vitale)

Szentély: sanctuarium, presbitérium, kórus: a keresztény templomoknak, a laikusoktól elzárt, a miseáldozat bemutatására szánt, a főoltárnak helyet adó tere, az ókeresztény gyakorlat alapján szűkebb értelemben a templom apszisa.