Mellszobor (francia, buste: felsőtest). Olyan portré, amely csak az ábrázolt arcát és mellkasát jeleníti meg. Az antik művészetben gyakran készítettek filozófusokról és költőkről, a római köztársaság–kori művészetben pedig polgárokról mellszobrot. Műfaját a 15. századi firenzei szobrászatban Donatello elevenítette fel.

A görög eikon („kép”) és loggia („tan”) összetételéből keletkezett elnevezése a képek egyfajta értelmezésével foglalkozó tudománynak. Míg az ikonográfia a különböző témák ábrázolási szokásaival foglalkozik, addig az Ikonológia az ikonográfiát felhasználva, azon túllépve a műalkotást az általános szellemtörténet segítségével vizsgálja. A műalkotás az ikonológiai vizsgálat számára kordokumentum, melyen az adott korszak filozófiai, teológiai, irodalmi, szociológiai, pszichológiai stb. vetülete nyilvánul meg.

(Kr. u. 23/24- 79) Természetrajza (Historia naturalis) az első átfogó, latin nyelvű enciklopédia, amelyet szerzője a római könyvtárakban elérhető görög-latin szerzők kivonatolásával állított össze. A mű célja közérthető formában rögzíteni mindennek az igazi természetét,főként azonban azokat az általános műveltséghez tartozó kérdéseket tárgyalja, amelyeket, amint az Előszóban írja,a görögök "enküklopaideá" jelölnek. Ennek szellemében tárgyalja a kozmológia, a földrajz, az ember-, állat-, növény- és ásványtan, a gyógyászat, de (a természet utánzásának tekintett) festészet, szobrászat és más műalkotások kérdéseit is.

(1864. június 21. – 1945. július 19.) svájci művészettörténész, a stílustörténeti iskola megteremtője. Művészettörténeti elméletét (Wölfflini) formalizmus néven szokás összefoglalni, mivel a műtárgyakat elsősorban külső formájuk, azaz stílusuk alapján vizsgálta. Ő volt az első művészettörténész, aki előadásain következetesen két diavetítőt használt, amelyek segítségével lehetővé vált, hogy két műtárgyat közvetlenül összehasonlítson. Wölfflin az általa kidolgozott rendszeren olyan művészettörténetet értett, amelyben nem az egyes művész áll a középpontban, hanem a stílusok történetének fejlődése, ill. alakulása válik láthatóvá, ennek segítségével pedig egyes korszakok vagy országok művészetbeni hasonlóságait akarta kideríteni és megnevezni. Az általa alkalmazott egyvonalú festői megnevezéseket a mai napig használják a művészi stílus leírásánál.