Centrifugális és centripetális szerkesztés

A hellenisztikus szobrászati szerkesztés két fő változatát hívjuk centrifugális és centripetális szerkesztésnek. Az utóbbi alakult ki előbb, nyilvánvalóan egy, a késő-klasszicizmus és a hellenizmus határán élt nagy szobrászegyéniség, Lüszipposz (Kr.e. 390-310) felfokozott ábrázolásának ellenhatásaként. Lüszipposz alakjaira nem a klasszikus nyugalom, hanem az időtlenné tett mozgás, a szenvedélyesség, zaklatottság, vagy más esetekben a fáradtság jellemző. Ő formálta meg Nagy Sándor szobrát, melyben a világhódító uralkodó emberfölöttivé magasztosul; a Tarentumi Héraklész ülőszobra a megfáradt hős pihenését ábrázolja. A kora-hellenisztikus időszakban és a fent említett kompozíciós módon készült a híres Belvedere-iApollónszobra, Leokharész alkotása is. Ezzel a felfokozottsággal szembeforduló, centripetális szerkesztésű egyik első ilyen szobor volt Polüeuktosz egyetlen ismert alkotása, Démoszthenész szobra (Kr.e. 280. k. állították). A lefelé néző tekintet és összekulcsolt kezek mögött ott érezhető a Nagy Sándor-kor diadalmámorából való kijózanodás, az elfordulás. E szobroknál a tekintet, a mozdulatok, a mozdulat ábrázolása esetén a ruharedők mind egy csomópontba futnak össze. A kisplasztikánál tárgyalandó Tanagra-figuráknak az ilyen szobrok voltak a mintái: a budapesti Szépművészeti Múzeumban látható táncosnő szobra, az ún. Budapest-táncosnő (Kr.e. 3. század) esetében ez a befelé forduló mozgalmasság jól megfigyelhető. Hasonló megfogalmazás, egy zárt körvonalba komponálás figyelhető meg Doidalszasz Kuporgó Aphrodité c. szobrán, mely csak másolatból ismert. A guggoló nőalak szemérmes testhelyzete kiválóan alkalmas az ilyen kifejezésmódra.

A centrifugális szerkesztés ezzel ellentétben a zárt térből való kitörésre törekszik. Ennek első lépcsője a szoborkompozíció irányából való kitekintés, a fej kiemelése, mint pl. I. Attalosz Galata-emlékművén a kelta vezér öngyilkossága (Kr.e. 3. század vége), vagy Menelaosz Patroklosz tetemével (az ún. Pasquino-csoport, Kr.e. 2. század közepe). A fenti szoborcsoportoknál megfigyelhető egy fontos újítás: ezek az alkotások többnézetűek, körbejárhatók. A centrifugális szerkesztésnek egyértelműbb megfogalmazása a híres Milói Vénusz (Kr.e. 2. század 2. fele), ahol a ruharedő, a tekintet, a mozgás és a karok feltételezett helyzete is különálló irányba mutat, mintegy szétsugárzik a térbe. Ugyanilyen elrendezés figyelhető meg egy már-már szemérmetlen pózban ábrázolt alvó szatír alakján („Barberini faun”, Kr.e. 200 k.): a részegen pihenő alak feje és végtagjai egytől egyig más-más irányba mutatnak. Ez a szerkesztésmód kiválóan alkalmas volt a mozgalmasság, a győzedelmes erő és energia kifejezésére is: ennek legnagyszerűbb példája az ún. Szamothrakéi Niké szobra (Kr.e. 2. század eleje), ahol a hajó orrára leszálló győzelemistennő széttárt szárnya, előrelépő alakja, ruhájának szétfutó redőzete jól mutatja ezt a kirobbanó energiát.

A hellenisztikus korban új témák is elterjedtek a szobrászatban. Ezek egyike volt az egy-egy város szerencséjét megszemélyesítő istennő-alak, a Tükhé. Közülük a legismertebb alkotás Eutükhidészantiokhiai Tükhéje (Kr.e. 3. század eleje), lábánál az Orontész folyót megszemélyesítő férfialakkal. Szintén ekkor tűntek fel a mindennapi élet jelenetei is: a már említett „Barberini faun” vagy DoidalszaszKuporgó Aphroditéja már ilyen alkotások. Emellett kedveltté váltak a klasszikus korban nem ábrázolt idősek és gyermekek megformálásai.

A körplasztika mellett újra megjelennek az egy nézetre komponált szoborcsoportok is; ezek legismertebb példája a Laokoón-szoborcsoport (Kr.e. 2. század), amelynél egyértelmű, melyik a főnézete (bár feltételezik, hogy a ma ismert másolat egy eredetileg többnézetű bronz-szoborcsoport egynézetűvé formált változata).

Jelentős alkotások születtek a domborműszobrászatban is. Néhány évvel Nagy Sándor halála után készült az a szarkofág, melynek oldalán makedónok és perzsák harca, illetve a nagy uralkodó oroszlánvadászata látható, ezért Nagy Sándor-szarkofágnak nevezték. A műemlék jeleneteit a hellenizmusra jellemző mozgalmasság hatja át, az alakok több szinten helyezkednek el. Hasonló feszültség és eseményesség jellemzi II. Eumenész pergamoni királynak a gallok fölötti győzelme (Kr.e. 184) alkalmából állíttatott emlékműve, az ún. pergamoni nagy oltár. A lépcsős pódium domborműszalag díszítette, akárcsak a ion oszlopcsarnokkal keretezett udvar belső oldalát. A külső frízen az istenek és a gigászok harca látható. A harc egyértelműen barbárok elleni győztes küzdelemre utal. A belső frízPergamon alapításának legendáját ábrázolja. Míg a külső dombormű szenvedélyessége, zsúfolt, mégis tiszta kompozíciója a figyelemre méltó, a belső képszalagon az üres tereken a természeti elemek ábrázolásával és az alakok elrendezésével a térbeliséget érzékeltették rendkívül sikeresen.