Festészet és mozaik

Ahogy a domborművek kapcsán már szóba került, a festészet volt a vezető művészeti ág, mely a szobrászatra is ösztönzőleg hatott. A legtermékenyebb időszak a Flaviusok korára (Kr.u. 1-2. század) esett, és e kor első felét a Vezúvnak "köszönhetően" igen jól ismerjük. A század első felében a III. pompeji stílus terjedt el: e stílust a mélyvörös felületeken lévő világos ornamentika, a filigrán kidolgozás, az irreális architektúra-részletek jellemzik. Később ez az irányzat fejlődött egy még inkább valószerűtlen, egyenesen álomszerű, virágokkal átszőtt, arany spirálokkal dekorált, villódzó fényeket megjelenítő festészetté, mely az élet állandó változékonyságát tükrözte vissza. Emellett virágzott a csendélet is: a műfaj az isteneknek, majd a lakomáknál a vendégeknek felajánlott ajándékok ábrázolásából nőtt ki. A különböző gyümölcsök, asztali étkészletek valósághű ábrázolása más célokat is szolgált: az ezüst evőeszközökkel az adott ház és család jólétére utaltak. (Több ilyen domborműves ezüst étkészlet is előkerült.) A római csendélet meglepően közel áll európai testvéréhez.

A Kr.u. 2. században jelenik meg egy újfajta faldekorálási mód is: a falsíkot fehéren hagyták, és vonalakkal osztották fel, zárt felületeket nyerve ezáltal. Ez esetben a díszítést egyértelműen az építészet alá rendelték.

A Kr.u. 2. századtól új lendületet vett a mozaikkészítés: ekkor növekedett meg a luxusnak számító festményutánzatok száma is. A fürdők, középületek padlói mellett a magánházakban is egyre nagyobb számban jelentek meg a mozaikok, melyek eleinte fekete-fehérben készültek, később nagy színes felületeket hoztak létre. A mozaikokhoz tágas tér kellett, ezért a magánházak esetében főleg a vidéki nagybirtokok villáiban fordultak meg a művészek. Mivel a birodalomban Afrikában terült el a legtöbb nagybirtok, e díszítőműfaj is ott virágzott a leginkább, de az egész császárság területén kedveltté vált.