A portré

A korai köztársaság korából tudunk ugyan portrékról, hiszen annyira elharapózott a Forumon a portréállítás, hogy egy Kr.e. 158-as censori rendelet döntött a magánszobrok eltávolításáról, de ezzel meg is semmisítette azokat. E szobrok a 4-3. században jelentek meg; eleinte csak államférfiúi szobrokat állítot tak fel, később jelentek meg a magánportrék. Az egyetlen, Rómában fennmaradt bronz-portrészobrot, az ún. Brutus-szobrot a Kr.e. 3. században készítették, és megfigyelhető rajta a görög hatás: a szem, a ferde orrgerinc, ugyanakkor a stilizált hajviselet, a sima homlok inkább etruszk jellegzetesség. Feltűnnek ugyanakkor a római művészetre jellemző vonások is: komoly, koncentrált tekintet, fegyelmezett akaraterő, mely így időtlenséget sugall. Ez a zárkózott szigorúság fogja jellemezni a római portrészobrászatot a későbbiekben is – éles ellentéteként a heroizáló-eszményítő görög felfogásnak. A Kr.e. 1. században jelent meg az ősök arca a házakban, a nemesi családok temetésein az ősök maszkjába bújt emberek álltak. A portrékészítővel szemben alapkövetelmény volt, hogy a portré hiteles legyen, és a megrendelőt idős korban ábrázolják – a római felfogás szerint ugyanis ez a kor volt az élet csúcspontja, mivel ekkorra gyűjtötte össze a legtöbb tapasztalatot az állam vezetéséhez, ekkor rendelkezett a legtöbb tisztséggel, és ekkor vette körül a legtöbb utód. Az ekkor készült portrék józanságot, szigort, önfegyelmet sugároznak.