Dór oszloprend: a görög templomépítészet egyik alapvető rendszere. Az oszloptörzs talapzat nélküli, tetején kör alakú ekhinosz, azon négyszögletes abakusz fekszik, ezen keresztben az architráv, amely a triglüphök és metopék által tagolt dór frízt tartja. Ezen nyugszik a geiszonok által határolt tümpanon.

Fajansz: (az olasz Faenza város nevéből), ónmázas cserép, technikája alapvetően azonos a Mallorca szigetén gyártott majolika edényekével. Míg az ólom vegyülettel alkotott mázak áttetszőek, addig az ónmázak fedőek (eltakarják a terrakotta színét), általában fehér alapnak használták, amelyre fémsókkal színezett (mangán lila, okker, zöld stb.) mázakkal festették a díszítést. A 17. században Európa-szerte elterjedt technika, az igen drága porcelán utánzására használták. Asztaldíszek, plasztikák, kályhák is készültek belőle. Területenként eltérő, változatos formák és dekorok alakultak ki, de a 18. század második felétől az olcsóbb keménycserép, majd az európai porcelán elterjedésével csökkent népszerűsége.

Feketealakos váza: a Kr. e. 7. században kialakult vázadíszítő technika. Lényege, hogy háttérként megmarad az agyag vörös színe, az alakokat fekete mázzal borították, s belső részeket bekarcolással és vörös-fehér kiegészítő színekkel díszítették. Tágabb értelemben az összes így készült vázát így hívjuk, szűkebben csak az emberalakokat fő helyen és méretben megjelenítő munkákat.

Féloszlop: a fal síkjából kiugró, de azzal összeépített, félkör alaprajzú faltagoló elem. A gótikus építészetben a pillérkötegek tagolására szolgáló fél- vagy háromnegyed oszlopok a bordás keresztboltozatok alátámasztására szolgáltak. A klasszikus építészet mintájára a reneszánsz és a barokk korszakban gyakran használták az antik féloszlopokat homlokzatok tagolására.

Gnathia-kerámia: egy városról elnevezett, fekete mázra feltett növénydíszes, vörös-fehér-arany díszítésű dél-itáliai görög kerámia, készítése a Kr. e. 4-3. században kezdődött Apuliában.

Hadra-váza:Alexandria egyik temetőjéről elnevezett, többnyire egyszerű fekete ornamentikával díszített sírvázák a Kr. e. 3. századból.

Hellenizmus: a Nagy Sándor hódításaitól a római császárkorig tartó művelődéstörténeti korszak, melyet a görög kultúra meghatározó volta, illetve annak az egyes területek helyi sajátosságaival való keveredése jellemez.

Hét világcsoda: az ókori világ építészeti remekműveinek különböző változatokban megőrződött felsorolása. A hét csoda listája a hellénisztikus korban alakult ki. A legismertebb hagyomány szerint az egyiptomi piramisok, Szemiramisz függőkertjei, az alexandriai világítótorony (fárosz), a rhodoszi kolosszus, az epheszoszi Artemisz- (Diana-) templom, a halikarnasszoszi mauzóleum (Mauszoleion) és Pheidiasz olümpiai Zeusz-szobra tartoztak ide.

Kratér: kétfülű, széles szájnyílású, nagyméretű görög vegyítőedény. Fülének elhelyezkedésétől és formájától, illetve a test kiképzésétől függően több fajtája is ismert (kehely-, harang- stb.).

Kupola: általában centrális (pl. kör, négyzet, szabályos sokszög alaprajzú) terek lefedésére szolgáló félgömb alakú boltozatot értünk a kupolán. A gyakorlatban sokszor eltér a formája a félgömbtől. Felépítése az építészet története során gyakran a legnagyobb kihívásokat jelentette, mivel alapjánál folyamatos alátámasztást igényel (ld. csegely).

Meander: A görög művészet jellegzetes díszítőmotívuma, nevét a kanyargós Maindros folyóról kapta. Szeszélyesen kanyargó, szögletes vonalú indákból áll. Bronzkori Európában is kedvelt motívum volt, az antik építészetben szívesen használták párkányok díszítésére.

Nyugati Lejtő-áru: a figurális festészetet a hellenisztikus korban felváltó, a sötét mázat bekarcolással és utólagos, vörös-fehér-arany mintázattal, növényi motívumokkal díszítő kerámiastílus. Nevét az Akropolisz nyugati lejtőjéről kapta, ahol nagy számban találtak ilyen edényeket. Az itáliai Gnathia-kerámia ennek nyugati megfelelője.

Oinokhoé: egyfülű, általában nagyobb méretű, kiöntős boroskancsó.

Palmetta: 1.az asszír művészet pálmalevélre emlékeztető, gyakran sormintát követő díszítőeleme. 2. a keleti területekről a görögség által átvett és elterjesztett, a későbbi korokban is szívesen alkalmazott dekorációs elem.

Vörösalakos váza: a Kr. e. 6. században megjelenő athéni vázadíszítő technika: a feketealakos vázával ellentétben itt az alakokat hagyták meg eredeti színükben, s belső vonalakat finom ecsettel vitték fel. Ez a megoldás sokkal alaposabb, részletgazdagabb és kifejezőbb volt.