Buleutérion: görög tanácsház, a tanács ülésterme. Oszlopcsarnokból, és a szónoklásra, valamint az oltár számára szabadon hagyott térséget félkör alakban vagy három oldalról négyszögletesen körülvett lépcsős padsorokból áll.

Cella (naosz): az antik templom szentélye, amely az istenszobrok befogadására szolgált. A görög templomoknál ez mindig egyterű volt, a rómaiaknál (talán etruszk mintára) három egymás mellé helyezett cella állt.

Centrifugális szerkesztés:a hellenisztikus szobrászatnak a Kr. e. 2. század derekán kialakult kompozíciós módozata: a testet metsző és az abból kiinduló erővonalak szerteágazóak és minden irányba sugárzóak, ezzel is érzékeltetve a mozgalmasságot.

Centripetális szerkesztés: a kora-hellénisztikus szobrászat kompozíciós módozata: jellemző rá a testből kiinduló erővonalak befelé fordulása, egy csomópontban való összefutása, akár mozgalmasságot, akár nyugalmat sugall az alkotás.

Daedalikus nagyszobrászat: a Kr. e. 7. században kialakuló, a hagyomány által Daidalosznak tulajdonított görög archaikus nagyszobrászat, amely döntően egyiptomi mintákból indul ki, de attól elszakadva megkérdőjelezte a frontalitás felfogását, kiszabadította az alakokat a kő háttérből, megtéve az első lépést a ponderáció és a mozgalmasság megjelenítése felé.

Dór oszloprend: a görög templomépítészet egyik alapvető rendszere. Az oszloptörzs talapzat nélküli, tetején kör alakú ekhinosz, azon négyszögletes abakusz fekszik, ezen keresztben az architráv, amely a triglüphök és metopék által tagolt dór frízt tartja. Ezen nyugszik a geiszonok által határolt tümpanon.

Dromosz: a kupolasír (tholosz) hosszú bejárati folyosója.

Ekhinosz: a dór oszloprendnek az oszloptörzset az abakusszal összekötő, lefelé keskenyedő kerek tagja.

Elektron:arany és ezüst természetes keveréke, az ókori fémművesség és pénzverés gyakori alapanyaga.

Enkausztikus festészet:görög festészeti technika: A viasszal elkevert festéket valószínűleg hidegen felvitték az alapra, majd felhevített eszközzel ráégették. Az eljárás tartósságot és mély színhatást eredményezett. Csak a Kr. e. 4. században terjedt el széles körben.

Fajansz: (az olasz Faenza város nevéből), ónmázas cserép, technikája alapvetően azonos a Mallorca szigetén gyártott majolika edényekével. Míg az ólom vegyülettel alkotott mázak áttetszőek, addig az ónmázak fedőek (eltakarják a terrakotta színét), általában fehér alapnak használták, amelyre fémsókkal színezett (mangánlila, okker, zöld stb.) mázakkal festették a díszítést. A 17. században Európa-szerte elterjedt technika, az igen drága porcelán utánzására használták. Asztaldíszek, plasztikák, kályhák is készültek belőle. Területenként eltérő, változatos formák és dekorok alakultak ki, de a 18. század második felétől az olcsóbb keménycserép, majd az európai porcelán elterjedésével csökkent népszerűsége.

Fehéralapos technika: a Kr. e. 5. században kialakult görög vázadíszítési mód: a hátteret krétaporral kevert fehér alap jelentette, erre eleinte a szokásos technikával, később égetés után felvitt több színnel festettek. A technika kiválóan alkalmas volt a körvonalrajzok készítésére és a nagyfestészet jellegzetességeinek visszaadására.

Feketealakos váza: a Kr. e. 7. században kialakult vázadíszítő technika. Lényege, hogy háttérként megmarad az agyag vörös színe, az alakokat fekete mázzal borították, s belső részeket bekarcolással és vörös-fehér kiegészítő színekkel díszítették. Tágabb értelemben az összes így készült vázát így hívjuk, szűkebben csak az ember alakokat fő helyen és méretben megjelenítő munkákat.

Féloszlop: a fal síkjából kiugró, de azzal összeépített, félkör alaprajzú faltagoló elem. A gótikus építészetben a pillérkötegek tagolására szolgáló fél- vagy háromnegyed oszlopok a bordás keresztboltozatok alátámasztására szolgáltak. A klasszikus építészet mintájára a reneszánsz és a barokk korszakban gyakran használták az antik féloszlopokat homlokzatok tagolására.

Fríz: antik eredetű „képszalag”, a falfestészetben általában a mennyezet alatt futó, hosszú keskeny sáv, amelyet összefüggően díszítenek motívumokkal. Igen alkalmas az idő folyásának az érzékeltetésére is. A szobrászatban a hosszúkás formájú, sorjázó motívummal díszített jeleneteket is így nevezik. Oszloprendeknél a főpárkány architráv és geiszon közötti, díszítésre alkalmas felülete. A dór oszloprendben triglüphökre és metopékra tagolódott, a ión oszloprend fríze folytonos volt. Ez utóbbi forma miatt a vázákon és épületeken a folytonos díszítésű sávot is így hívják.

Frontalitás: a nézővel szembeforduló, vonallal szimmetrikusan kettéosztható képzőművészeti, az ókori Közel-Keleten kedvelt ábrázolásmód. Először az ún. daedalikus nagyszobrászatban kérdőjeleződött meg, ahol ezt a pózt a mozgás kiindulópontjának tekintették, és apró részekben eltértek a két félrész szimmetriájától.

Gazdag stílus: a görög vörösalakos vázafestészetben a Kr. e. 5. század utolsó negyedében kibontakozó díszítőmód, melyet a túlzsúfoltság, a színpadiasság és az aprólékosan részletes, gondos rajz jellemez; legnagyobb képviselője a Meidiasz-festő volt.

Geiszon: az antik görög–római építészetben az általában három részből álló koronázópárkány vagy főpárkány legfelső, a homlokzat síkjából a legerősebben kiugró része. Magába foglalja a függőlemezt és fölötte általában szimával és lemeztaggal végződő, koronázó tagozatok helyezkednek el. A jón és korinthoszi oszloprendben a függőlemezt konzolok tartják. A konzolok közeit a római korinthoszi és kompozit oszloprendben rozettákkal díszített kazetták töltik ki.

Geometrikus stílus: a Kr. e. 9-8. század görög művészeti irányzata, melyre a lényeges részek kiemelése, a vázafestészetben a szögletes mértani motívumok használata, a kerámia formájának és a díszítésnek összhangba hozása volt jellemző. A korszak végén megjelentek a figurális ábrázolások is.

Gnathia-kerámia: egy városról elnevezett, fekete mázra feltett növénydíszes, vörös-fehér-arany díszítésű dél-itáliai görög kerámia, készítése a Kr. e. 4-3. században kezdődött Apuliában.

Griff: oroszlántestű, madárfejű szárnyas alak. A Közel-Keleten bukkant fel a Kr. e. 4. évezredben, onnan vette át több hullámban az Égeikum térsége.

Gümnaszion: testi és szellemi nevelést szolgáló görög épület vagy épületegyüttes. A Kr. e. 6. századtól ismert, az 5. században jelentek meg a szellemi nevelésre szolgáló részek, majd a hellénizmus korában a hivatásos versenyzőknek külön épületszakaszok létesültek.

Hadra-váza: Alexandria egyik temetőjéről elnevezett, többnyire egyszerű fekete ornamentikával díszített sírvázák a Kr. e. 3. századból.

Hellénizmus: a Nagy Sándor hódításaitól a római császárkorig tartó művelődéstörténeti korszak, melyet a görög kultúra meghatározó volta, illetve annak az egyes területek helyi sajátosságaival való keveredése jellemez.

Hét világcsoda: az ókori világ építészeti remekműveinek különböző változatokban megőrződött felsorolása. A hét csoda listája a hellenisztikus korban alakult ki. A legismertebb hagyomány szerint az egyiptomi piramisok, Szemiramisz függőkertjei, az alexandriai világítótorony (fárosz), a rhodoszi kolosszus, az epheszoszi Artemisz- (Diana-) templom, a halikarnasszoszi mauzóleum (Mauszoleion) és Pheidiasz olümpiai Zeusz-szobra tartoztak ide.

Hippodamoszi városépítészet: a görög világban kialakult várostervezési elvek, melyeket a milétoszi Hippodamosznak (Kr. e. 5. század) tulajdonítanak. Jellemzője a szabályos utcahálózat, a városrészek funkció szerinti elkülönítése, az éghajlati, társadalmi, közigazgatási szempontok figyelembe vétele, valamint a földrajzi környezethez való alkalmazkodás.

Homlokzat: az épület utcára, udvarra néző, egységes kiképzésű oldala, melyről gyakran a rendeltetés is leolvasható.

Horror vacui: A latin kifejezés jelentése: félelem az űrtől, ürességtől. Az ábrázolás teljes felületének kitöltésére irányuló törekvés. A művészet történetében sokszor megfigyelhető jelenség, hogy azokat a felületeket, amelyeket az ábrázolás fő motívuma üresen hagy, kitölti a művész különféle motívumokkal, ornamensekkel, természeti elemekkel, így tehát az egész képfelületet ábrázolásokkal töltik meg.

Hüdria: nagyméretű, két oldalsó és egy hátsó füllel ellátott vízhordó edény, többek között a görögök egyik kedvelt vázaformája.

Ión oszloprend: a görög templomépítészet egyik alapvető rendszere. Az oszloplábazaton nyugszik maga a törzs, amely egy ekhinosz-szerű párnán tartott kettős csigában (voluta) végződik, melyen keresztben fekszik az architráv, amely a triglüphök és metopék által tagolt folytonos frízt tartja. Ezen nyugszik a geiszonok által határolt tümpanon.

Kamaresz-váza: az első krétai paloták korának korongolt, vékony falú, legtöbbször sötét alapú, fehér-narancs-vörös spirális motívumokkal, körökkel díszített kerámiája (nevét egyik első lelőhelyéről, egy barlangról kapta).

Kannelura: (görög, kanna: cső) az oszlop, vagy pilasztertörzs felületét tagoló függőleges, homorú vájat. A görög építészetben, a dór oszloprenden alakult ki, ahol általában 20 kannelura található az oszloptörzsön. A jón és korinthoszi oszloprendben általában 24 kannelura van, közöttük keskeny lemeztaggal. A reneszánszban a baluszterpilléreket is díszítheti kannelura. (pl. Visegrád, királyi palota emeleti loggiáján.)

Kerameikosz: az Agorát is magában foglaló athéni kézműves negyed, mely a közeli temető alapján valószínűleg a Kr. e. 12. századtól folytonosan lakott volt.

Kontraposzt: először a görög klasszikus szobrászatban alkalmazott elv: a test ellentétes mozdulataiból kialakított egyensúly, a szobrászat és festészet egyik kompozíciós elve (szó szerinti jelentése „ellentét”). Eredeti művészettörténeti értelmében a ponderáció szinonimája volt.

Koré: hosszú ruhás, álló nőalak, az archaikus görög szobrászatnak a kurosz mellett a fő figurája.

Korinthoszi oszlopfő: harang alakú, akantuszlevelekkel és spirális vonalakkal díszített oszlopfő, melyet a ion oszloprendben a csigás oszlopfő helyett alkalmaztak. Első ismert lelőhelye a phigaliai Apollón-templom egyik, esetleg három belső oszlopa (Kr. e. 5. század utolsó negyede).

Kratér: kétfülű, széles szájnyílású, nagyméretű görög vegyítőedény. Fülének elhelyezkedésétől és formájától, illetve a test kiképzésétől függően több fajtája is ismert (kehely-, harang- stb.).

Kupola: általában centrális (pl. kör, négyzet, szabályos sokszög alaprajzú) terek lefedésére szolgáló félgömb alakú boltozatot értünk a kupolán. A gyakorlatban sokszor eltér a formája a félgömbtől. Felépítése az építészet története során gyakran a legnagyobb kihívásokat jelentette, mivel alapjánál folyamatos alátámasztást igényel (ld. csegely).

Kurosz: (görög) álló ruhátlan ifjúalak, az archaikus görög szobrászatnak a koré mellett a fő figurája.

Küklopikus falazás: nagyméretű, alig vagy egyáltalán nem faragott kövekből készült falazás, a mükénéi építészetben, főleg az erődítésben elterjedt technika (nevét a görög mitológia egyszemű szörnyeiről kapta, akik a későbbi hagyomány szerint e falakat emelték).

Külix: magas talpú, lapos, széles, két vízszintes füllel ellátott ivóedény.

Kváderkő:szabályos hasáb alakú építőkő.

Labirintus: a görög mitológiában Daidalosz által a Minótaurosznak épített tekervényes folyosórendszer Krétán; elképzelhető, hogy a knósszoszi palota emléke őrződött meg ily módon.

Labrüsz: kettős bárd, a minószi művészet kedvelt, valószínűleg kultikus vagy hatalmi motívuma.

Léküthosz: eredetileg szűknyakú, mélyszájú kis kenőcsös edény, később a forma a görög halott kultuszban kapott nagy szerepet.

Meander: A görög művészet jellegzetes díszítőmotívuma, nevét a kanyargós Maindros folyóról kapta. Szeszélyesen kanyargó, szögletes vonalú indákból áll. Bronzkori Európában is kedvelt motívum volt, az antik építészetben szívesen használták párkányok díszítésére.

Megaron:nyújtott vagy ritkábban négyzetes, egy rövidebb oldalán nyitott, általában oszlopos előcsarnokú helyiség. A Közel-Keleten a Kr. e. 3. évezredben több településen is megtalálták (Ebla, Beycesultan stb.); az Égeikum térségében a mükénéi építészetben a paloták központi helyisége lett (itt a nyitott főteremben is állt négy oszlop), majd az 1. évezredben a lakóházakban, illetve a nagyobb templomok szentélyében (naosz) fordult elő.

Mozaik: Apró kő-, vagy üvegszemcsékből összeállított, épületek falát, vagy padlózatát díszítő ábrázolás. Nagyon dekoratív hatású műfaj. A szemcséket gipsz, vagy cement alapba ágyazták, és a száradás után közeiket gipsszel töltötték ki, ezután sokszor az egész képfelületet simára csiszolták. Már az ókori Mezopotámiában és Egyiptomban is alkalmazták, majd fénykorát az antikvitásban, később a bizánci művészetben élte.

Nyugati Lejtő-áru: a figurális festészetet a hellénisztikus korban felváltó, a sötét mázat bekarcolással és utólagos, vörös-fehér-arany mintázattal, növényi motívumokkal díszítő kerámiastílus. Nevét az Akropolisz nyugati lejtőjéről kapta, ahol nagy számban találtak ilyen edényeket. Az itáliai Gnathia-kerámia ennek nyugati megfelelője.

Oinokhoé: egyfülű, általában nagyobb méretű, kiöntős boroskancsó.

Orientalizáló kor: a görög művészet Kr. e. 8. század végétől a 6. század elejéig tartó korszaka, melyet a keletről érkező díszítőmotívumok és technikák tömeges átvétele, ugyanakkor sajátosan görög feldolgozása s átértelmezése jellemzett.

Oromcsoport: a görög templom tümpanonjának (oromzat) szobordíszítése, első példái a Kr. e. 7. századból valók.

Orthosztát: szűkebb értelemben az antik templom lábazati fala, a falazat köveinél nagyobb kövekből; tágabb értelemben az épület lábazata, melyet gyakran díszítettek.

Oszloplábazatvagy bázis: (görög, bazisz: talp) az oszloptörzs alatti, lefelé szélesedő, domború és homorú keresztmetszetű elemekből és pálcatagból kialakított, gazdagon tagolt építészeti tagozat. Az oszlop által átadott terhelést közvetíti. Az antik oszloprendeknél az oszloplábazat részei a trochilusz, a tórusz és a plinthosz (talplemez). A dór oszloprendben nincs oszloplábazat. az ión oszloprendben az oszloptörzs alján elhelyezkedő szerkezeti elem: a négyzetes talplemezre (ez néha hiányozhat) egy vagy több barázdált korong kerül, melyen egy domború párna (torosz) tartja magát az oszlopot. A középkori építészetben, részben az antik részletformák felhasználásával, sokféle és változatos formái alakultak ki.

Oszloprend: a görög építészetben kialakult, az oszloprend egyes részeinek kötött arányai szerint kialakított építészeti forma, a klasszikus építészet alapfogalma. Az egyes oszloprendekben az oszloptörzs vastagságát, magasságát, az oszlopok tengelytávolságát és a fejezetek és a párkányzat magassági arányait az oszloptörzs keresztmetszetének sugara határozza meg (modul). A görög építészet három oszloprendje a dór, a ión (kisázsiai és athéni) és a korinthoszi. A római építészetben, ahol az oszloprendek már nem csak oszlop–architrávos, hanem oszlop–archivoltos szerkezetet is alkothattak, kialakult a toszkán és a kompozit oszloprend is. A klasszikus oszloprendek az emberi arányokat követték, egyes fajtái a görög építészetben a drámai műfajokhoz hasonlóan, jellemvonásokhoz is kötődtek (tragikus, komikus és szatirikus). A klasszikus oszloprendek közül a legzömökebb a dór, ennél fokozatosan magasabb, kecsesebb és díszesebb a ión, a koritnthoszi és végül a kompozit. Az egyes oszloprendekhez jellegzetes fejezettípus tartozik. A klasszikus oszloprendeket a középkorban nem alkalmazták, a 15. századi itáliai reneszánsz építészetben újjáéledtek, és azóta állandó részei az európai építészetnek. A többszintes homlokzatok tagolására a római építészetben alakult ki a Colosseum-motívum. Ennek módosított változata a 16. században megjelenő Palladio-motívum.

Palmetta: 1.az asszír művészet pálmalevélre emlékeztető, gyakran sormintát követő díszítőeleme. 2. a keleti területekről a görögség által átvett és elterjesztett, a későbbi korokban is szívesen alkalmazott dekorációs elem.

Peristylium:oszlopokkal körülvett terület, általában a lakóházak belső udvara, ritkábban az épületet körülvevő oszlopsor.

Pinax:tábla, táblakép. Festett v. domborműves, sírokban vagy szentélyekben elhelyezett kő-, fa- v. agyagtáblák. Ez utóbbiakat ismert vázafestők is díszíthették (pl. Exékiasz).

Pithosz: nagyméretű, szélesszájú tárolóedény.

Ponderáció: kiegyensúlyozást jelentő latin szó, művészeti értelemben a klasszikus görög művészet által felfedezett szobrászati alapelv, mely az alakok tömegével és hangsúlyainak eloszlásával foglalkozik. A görög szobrászat a korábbi frontalitást meghaladva, annak szimmetriáját felbontva az egyik lábra helyezte a hangsúlyt, s ezt az eltérést a test és a fej új beállításával egyensúlyozták ki (a súlyt hordó láb csípője enyhén felemelkedik, az előre lépő láb oldalának válla kicsit előbbre húzódik, s a fej is ebbe az irányba fordul stb.). A következetes ponderáció megvalósulása a kontraposzt.

Portikusz: (latin, porticus: csarnok) oszlopcsarnok v. oszlopos folyosó. Oszlopsorral vagy pillérekkel tagolt, fedett, gyakran nyitott előcsarnok, az ókori építészetben általában timpanon zárja a homlokzatát (Pl. Róma, Pantheon) Szakrális és világi épületeken egyaránt alkalmazták. A reneszánsz építészettől fogva antikizáló típusa gyakori az európai építészetben (Pl. Budapest, Nemzeti Múzeum, Pollack Mihály).

Protogeometrikus stílus: a Kr. e. 10. századi görög vázafestészet díszítőmódjáról elnevezett korszak; a stílus jellemzője a koncentrikus körök és félkörök, hullámvonalak, párhuzamos egyenesek szabályos rajza.

Rhütmosz: a görög szó eredeti értelmében a szabályos mozgás érzetét keltő formát jelentette; a klasszikus kori szobrászat újítása.

Szigorú stílus: a görög művészet klasszikus korának uralkodó kifejezésmódja. Egyszerűség, feszes szerkezet, puritánságában is kifejezéssel teli megfogalmazás és dinamika jellemzi.

Sztoa: egyik hosszanti oldalán fallal határolt, a másikon oszlopsoros, néha többszintes, az agorákat körbevevő kereskedelmi csarnok. Tágabb értelemben: oszlopcsarnok vagy oszlopos folyosó.

Szümmetria: a görög szó eredeti értelmében a részek egymáshoz és az egészhez való viszonyát jelenti; a klasszikus kori művészetben bukkan fel először.

Tanagra-figurák:hellénisztikus kori, nőket ábrázoló terrakotta zsánerszobrocskák. Nevüket egy biótiai városról, első lelőhelyükről kapták.

Tektonikus falazás:faragott kövekből összerakott falazás, melynek az építőkövek önsúlya és az összeillesztés módja adja meg a szilárdságát; a görög építészet legelterjedtebb falazási módja.

Temperafestészet: valamilyen kötőanyag segítségével való festés. Ilyen kötőanyag lehetett a tej, a tojássárgája; az alap rendszerint gipszréteg volt. A felvitt festék azonnal megszáradt, tehát utólagos javításra nem volt lehetőség. Ez a technika világító, áttetsző jelleget eredményezett.

Tengeri stílus: a Kr. e. 15. század első felének jellegzetes krétai vázadíszítése: világos alapon polipokat, halakat és egyéb tengeri élőlényeket ábrázoltak, lehetőleg a váza felületével összhangban.

Tholosz: a mükénéi korban álkupolás, folyosós sírépítmény; a görög-római időszakban kör alaprajzú templom.

Toreutika:trébelés, vésés és cizellálás útján való fémmegmunkálás.

Triglüph: a dór oszloprend architráv fölötti sávjának metopékkal váltakozó, három függőleges barázdával árkolt téglalap alakú tagjai.

Tükhé: egy-egy város szerencséjének nőalakú megtestesítője, így az adott település védőistennője a hellénisztikus korban.

Tümpanon:oromzat; a nyeregtetős épület háromszög alakú, szobrokkal díszített orommezeje, az antik templomépítészet állandó kelléke.

Vörösalakos váza: a Kr. e. 6. században megjelenő athéni vázadíszítő technika: a feketealakos vázával ellentétben itt az alakokat hagyták meg eredeti színükben, s belső vonalakat finom ecsettel vitték fel. Ez a megoldás sokkal alaposabb, részletgazdagabb és kifejezőbb volt.