Az orientalizáló korszakkal a görögök megismerték a keleti nagyszobrászat vívmányait, s hamar elkezdték utánozni azokat. Á m ez a Kr.e. 7. században megjelenő utánzás közel sem volt szolgai: ebből az átértelmezésből fejlődik majd ki az európai szobrászat is. Az egyiptomi merev, lépésében is mozdulatlan, örökkévalóságot hirdető szobrokkal szemben a görög szobor megválik a háttértől, megtöri a frontalitás szimmetriáját, és a lépő póz valóban a mozdulat kezdete lesz. A hagyomány Daidalosznak tulajdonítja ezt az új technikát, melyből egyenes vonalban nőtt ki az archaikus nagyszobrászat. Ezen szobrok arcán megjelenik az ún. archaikus mosoly, mely kifejezően jeleníti meg a görö gség szellemi ébredését, a világra való rácsodálkozását és ennek örömét. Az archaikus szobrászat három fő alakja a ruhátlan ifjú, a kurosz, és a ruhás nő, a koré álló figurái, illetve az ülő emberalak. Az alakok a 6. századra egyre plasztikusabbá, anatómiailag tökéletesebbé válnak, a koré szobrok ruharedői egyre kifinomultabbak. Ettől az időszaktól jelenik meg a márványszobrok festése is, ám ennek sajnos csak nagyon ritkán maradt valami nyoma. A hagyomány szobrásziskolákról is tud: id. Plinius megörökített egy Khiosz szigetén dolgozó, négy nemzedéken át nyomon követhető szobrászcsaládot. A Kr.e. 6-5. század fordulójának egyik legjelentősebb szobrásza Anténór volt, aki megformálta a az egyik Peiszisztratosz-fiút megölő Zsarnokölőket. (Ez a szobor nem maradt fönn, a ma ismert csoport a művész két tanítványának alkotása.)